A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Rozmaringkoszorú (Barna Gábor)

Nem könnyű feladatra vállalkozott sem a kiadó, sem az összeállító, hiszen mind földrajzilag, mind a népi kultúra jellegzetességeit tekintve is egymástól nagyon távoli vidékek népköltészeti anyagát kellett egy kötetben bemutatni. A trianoni államhatárok ugyanis a magyar nyelvterület hol szélesebb, hol keskenyebb sávját juttatják Szlovákiának a Mátyusföldtől Ugocsáig. (Az összeállításnál a jelenlegi államhatárokhoz igazodott a válogatás, a most Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalja — a két világháború között egy ideig Csehszlovákia része — magyar népköltészete tehát nem szerepel az antológiában.) Nagy munkát jelenthetett az összeállítás is, hiszen szétszórt, eldugott helyeken megjelent közlésekből is kellett válogatni, mert népköltési gyűjtéseket kevés szlovákiai magyar tájról adtak közre. A szlovákiai magyar néprajzi kutatásokat — hasonlóan az irodalomhoz — más jellemzi, mint például az erdélyieket: mások a hagyományai, mások személyi és intézményi feltételei. A bevezető tanulmányból és a jegyzetekből ezek és a szlovákiai magyarság néprajzi-táji csoportjai jól megismerhetők. A mai Szlovákia területe a magyar népköltészeti kutatás története szempontjából is nagyon jelentős. Itt, Pozsonyban látott napvilágot a Magyar Hírmondó hasábjain 1872-ben Révay Miklós felhívása, amely a népköltészeti alkotások megmentésére, lejegyzésére buzdít, megnyitva ezzel a tudományos érdeklődés és kutatás korszakát. A néprajzi tájak — néprajzi csoportok fejezetből megismerjük a sajátos kultúrájáról már ismert vagy még ismeretlen vidékeket: a Csallóközt, a Mátyusföldet, amely Kodály Zoltán révén (pl. a Galántai táncok) széles körben ismert, az erősen hagyományőrző Nyitra környéki Zoboralját. A Vág folyótól keletre eső terület és a Garam mente néhány települését, vidékét jól ismerjük (pl. Martos, Komárom), de az egész terület feltárásával még adós a kutatás. Az Ipoly vidékétől keletre pedig a paZócok viszonylag jól feltárt tájai, csoportjai élnek. Alig ismerjük viszont Kassa vidékének, a Hernád (és mellékfolyói: Olsva, Tárca) völgyének magyar népi kultúráját, valamint a legkeletibb szlovákiai magyar vidék, az Ung-vidék népéletét. Pedig itt, az Ung megyei Kiskaposon ( !) született (ma Nagykapos része) a magyar népköltészeti kutatás egyik legnagyobb alakja: Erdélyi János. Időrendi sorrendben haladva mutatja be Kósa László azokat a kutatókat, akik születésüknél vagy munkásságuknál fogva szorosan kötődnek ehhez a területhez, s akik közül néhányat mind a magyar, mind a szlovák néprajz magáénak vall. A jeles kutatók közül csupán egy-kettőt emeljünk ki: a zólyomi Bél Mátyást, a komáromi Kultsár Istvánt, a palócokat vizsgáló Szeder Fábiánt, az Ipolykeszire való Ipolyi Arnoldot és a breznóbányai Herman Ottót. A kutatások egyenetlen volta gondot okozott az összeállítónak is. Tükrözi ezt a gondosan válogatott anyag is, amelyben a feldolgozottabb nyugat-szlovákiai magyar vidékek nagyobb arányban szerepelnek, mint pl. a kelet-szlovákiaiak. A közölt szövegeket olvasva azonban a népköltészet szebbnél szebb alkotásaiban gyönyörködünk, a gyermekköltészetben, a lakodalom, a temetés és a jeles napok dalaiban, a népdalokban, a mesékben és mondákban. A költészet elkíséri az embert munkája során is, mutatják a halászdalok, a pásztordalok, katonadalok, elvisznek a középkor világába, mint a balladák, vagy éppen a tengeren túlra, mint az amerikás dalok. Elkísérik az embert a bölcsőtől a sírig.