A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)
NÉPI MŰEMLÉKEK - Cseri Miklós: Adatok Szuhafő népi építkezéséhez
találunk kőházakat, ott is elég ritkán, néha keverve téglával is. A követ Aggtelekről hozták (pl. Császár József háza), de az igazán módosak keresztúri faragott követ használtak (pl. Csiszár ház). A kőfalhoz már igazán komoly szakképzettséggel rendelkező mester kellett. Kőfalú házat a Parton ma sem nagyon találni, mert túl drágának tárták, meg egy idős zádorfalvi kőműves szerint „nem szeretik a követ, mert hideg, a faház az meg meleg". A Derékban a téglafal is csak a század elején, az I. világháború előtt terjedt el. Téglát égettek Putnokon, Dövényben — a Bolványi uraság erdejében — és a helybeli vagy vándorló cigányok is. Két méretben készítettek itt téglát; a nagy falazó tégla 30x14x6, a kis falazó tégla 25x12x6 cm volt. A cigánytégla mérete 30x15x6 cm. A cigányok csak megrendelésre égettek téglát, az anyagot, a tüzelőfát a megrendelő adta, a munkadíjat pénzben fizették. A kiégetett téglát is a megrendelő szállította el. A téglát sokáig vályoggal együtt használták; egy sor tégla, egy sor vályog, vagy két sor tégla, egy sor vályog. Kötőanyagul maltert használtak, csakúgy mint a vakolásnál. A vakolást itt is belül kezdték, először híg malterral beguzsozták a csupasz falat. Egy nap száradás után jött a durva,, grundoló vakolás, sűrű, meszes malterral. Ez már 2-3 napig száradt, mielőtt a pucoló vakolást — alulról fölfelé haladva — rávitték. A tégla térhódítása jelentős alaprajzi módosításokat is lehetővé tett. Az eddigi hosszú házak mellett ekkor jelennek meg a vinklis házak. Az L-alakú épületeket Kiss Ákos nemesi eredetűnek tartja és innen szűrődött aztán le a népi építkezésbe is 12 . A Parton a tégla is csak a felszabadulás után lett általános, ma pedig szinte kizárólagos építőanyag. A partiak és a derekasiak közti elkülönülés jól megragadható a tetőfedés módjában is. Észak-Magyarország rozstermelő vidékeinek tetőfedő anyaga a századfordulóig, helyenként az azt követő néhány évtizedig a rozsszalma, a zsúp volt 13 . Szuhafőn is a zsúp volt a legfontosabb tetőfedő anyag. Az idősebb emberek még értenek az elkészítéséhez. A rozsszalmát külön tették, nem gépelték, hanem kézzel csépelték, hogy nem törjön a szára. A felrakást alulról kezdték, szárral lefelé rakták a kévéket, saját szálukkal kötötték fel. A búbos matring dísz volt, csak a tetőélekre rakták. Ahová komolyabb kötés kellett, a zsúpból csavartak kötelet. Ha elkészült a födél, ekelovakkal szorították le. Az ekeló somfaszögekkel átütött, kb. fél—egy méter hosszú, felső harmadukban egymást keresztező fákból készült, melyeket fél—egy méterre egymástól, a tetőgerincre helyeztek el. 14 . Itt kell megjegyeznünk, hogy a matring terminológia Szuhafőt a — Selmeczi Kovács Attila által megrajzolt Sajó—Bódva által határolt egységes terület részeként tünteti fel, a terület településeivel így rokonságot mutat 15 . A századforduló után a hagyományos szemnyerést a rohamosan terjedő cséplőgépek munkája váltotta fel. Egyre kevesebben vállalkoztak a kézi cséplésre. A gyorsan hódító, viszonylag olcsó cserépsindel fokozatosan kiszorította a paraszti építkezésből ezt a régen oly jelentős tetőfedő anyagot, még a gazdasági épületeken is. Ma már csak Kós Istvánné parti háza zsúpfedeles Szuhafőn.
