A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)
NÉPI MŰEMLÉKEK - Cseri Miklós: Adatok Szuhafő népi építkezéséhez
A favázas vályogfal és a sima vályogfal esetében a vályogvetést már az építés előtt legalább egy évvel megkezdték. Erre a nyár volt a legalkalmasabb évszak. Általában cigányokkal készíttették, de ha nem volt rá „tehetség", vagy kevesebb kellett, akkor maga a gazda is megcsinálta otthon. A jó minőségű sárga agyagot a falu határában lehetett találni, fekete földet nem használtak, mert az meghasadozott. A földet olyan helyre szállították, ahol sok volt a víz: a patak vagy a kút mellé. A kitermelt földet jól megporhanyósították ásóval, majd vízzel öntözték, hogy „dagadjon". A tetejére töreket szórtak és lábbal beletaposták. Addig öntözték vízzel és taposták bele a töreket, „míg a sár tapadt a kapához". A vályogvetést általában két modMval két ember végezte. A modla fából készült, alján szellőzőlyukak voltak, hosszúsága 30, szélessége 15 cm volt. Ez a két méret azért döntő, mert a putnoki téglagyár hasonló méretű tégláival csak így lehetett — vegyesfalnál — együtt alkalmazni a vályogot. A verés után kazlakban szárították a nyers vályogtéglákat. Két-három hét száradás után a gazda hazahordta és az udvarán kazlakba rakta. A kialkudott áron felül minden ezer db után egy liter pálinka, minden ötezer db után egy ebéd járt a készítőnek. Egy átlagos 3 osztatú ház vályogszükséglete 5000—5200 db volt. A vályogfalnak mindig készítettek alapot. Felhúzását már szakképzett kőműves vezette, két-három mester is dolgozott egy házon, két-két segédmunkással. A főfalak vastagsága 50, a közfalaké 30 cm volt. Rendszerint sár volt a kötőanyag. Három kőműves 4-5 nap alatt felhúzott egy három osztatú házat. Siettek, hogy minél hamarabb rámenjen a tető. A vakolás 2-3 hónap száradás után történik. Régen csak sárral vakoltak, ma már —, ha nádfonatot szögelnek a vályogra -— lehet malterral is vakolni. A meszelés a már ismert módon történik. Lajos Árpád írja, hogy a derekasiak házai a múlt században nagyjából megegyeztek a század középi parti házakkal. Náluk is a régebbi, hagyományosabb építőanyagok és technikák voltak érvényben 8 . A régi, nemesi vályog falú épületeknél rendkívül feltűnő az igen nagy falvastagság. Az emlékezetben még élő régi Lenkey- és Járdánházy-ház falvastagsága 80—100 cm is megvolt. A helybeliek szerint még ez is gyenge, kevés volt a meg-megújuló áradásokkal szemben, így ezek már nem is találhatók meg ma a faluban. Kiss Ákos megfigyelése, miszerint az ilyen nagy falvastagság a kuriális nemesség építkezésének sajátos és jellemző jegye 9 . Ezt Szuhafőn a már ismert természetföldrajzi viszonyok is befolyásolták. Változás a felhasznált építőanyag és a lakóházak formája, beosztása terén, a derékban a XX. sz. elején történt 10 . Az eddigi fa és vályog mellett, majd helyett a tégla és a kő lép előtérbe. A derékban ebben az időben válik általánossá az elől kétszobás, előhúz és oldalszoba, pitar, hátsóház vagy utóház és komora elrendeződés. Ilyen háza van még máig is a Csiszár családnak, Császár Józsefnek, Lenkey Elemérnek stb. Építőanyaguk a kő és a tégla. Érdekes, hogy a legnemesebb természetes építőanyag, a kő, viszonylag későn kap szerepet népi építkezésünkben, pedig ez a legtartósabb és legértékesebb anyag. Ez utóbbi tulajdonsága miatt azonban nem terjed el általánosan, csak egyes társadalmi rétegeknél és bizonyos tájakon, ahol követ könnyebben lehetett szerezni. Emellett társadalmi és jogi tényezők is korlátozták a kőfalazat paraszti alkalmazását 11 . A század elején csak a derékban
