A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)
NÉPI MŰEMLÉKEK - Cseri Miklós: Adatok Szuhafő népi építkezéséhez
alkalmazását. A rendelkezésre álló anyagfajták determinálták a falszerkezetet és az épület formáját, tehát érvényesült az anyag—szerkezet—forma egysége 0 . Az építkezéshez szükséges faanyag kitermelése már jóval az építkezés előtt megkezdődött. A fát télen vágták ki, mielőtt megindult a nedvkeringés, nehogy „brontot" kapjon a fa. Az előkészítő munkálatokat a gazda a rokonsággal végezte. A faváz elkészítéséhez már szakképzett ácsmesterek kellettek, ők faragták ki, csapolták össze a gerendákat. A Szuhafőn és környékén ravásosnak nevezett falak ma még megtalálható típusa zsilipéit technikával készült, alkalmas faanyagot a környék tölgyesei szolgáltattak. A pillérekre felfektetett két hosszú talpfába fecskefarokkal csapolták a kereszttalpfákat. Azért alkalmazták ezt a csapolást szívesen, mert ,.ez tol és húz egyszerre". A sarkokra, valamint két-három méterenként egyszerű csapolással állították be az oszlopokat. Az oszlopokon kialakított váíyatokba, zsilipekbe csúsztatták bele a rakó fákat, a gondosan leszabott tölgyfapallókat, a ravásokat. Az így elkészült falat verték be aztán mindkét oldalról sárral. A technika visszaszorulása azért következett be. mert megritkultak a tölgyerdők, és változás állt be az erdőlésben is 7 . Ma már főleg csak a gazdasági épületeknél, csűröknél, ólaknál figyelhető meg. A faváz alkalmazása más, egyszerűbb faltípusoknál is megmaradt, így beszélhetünk még rigelyes- és paíicsfah'ól, kerítésfalvól. Az alap és a váz elkészítése az előbbiekkel megegyező módon történt. Az oszlopokra két oldalt vékony, faragatlan rudakat, rigelyeket szögeztek. A rigelyek közét rétegenként szalmás sárral verték be, a sárba búzaszalmát, töreket kevertek, lóval tipratiák. Kézzel csömöszkölték be a rigelyek közé a sarat, két-három sort egyszerre. Hét-tíz nap alatt húzták így fel a falakat, majd pár heti száradás után tapasztották, meszelték. Egy egész nyárba beletelt, míg elkészült egy ilyen ház. A rigelyek közét olykor vékony gallyakkal, venyigével fonták be, aminek kerítésfal, paticsfal volt a neve. „Itt csak függőlegesen fontak." A fonás anyaga nyers volt, a falban hagyták száradni, csak szárazon vakolták be. Ezeket a falakat mindig sárral vakolták, cserép- és téglatörmelékeket vertek a fal színére, hogy minél jobban tapadjon a vakolat, a ravásos falat pedig sűrűn bevagdosták ugyanebből a célból. A tapasztást, sártapasztást a gazda vagy cigány végezte. Pelyvával gyúrták össze a sárga agyagot, hogy jobban kössön és keményebb legyen. Lótrágyát is kevertek bele, „attúl nem hasad meg a fal". Mindig belülről kezdték a tapasztást, először durva sárral beverték, majd elsimították. Másnap oltott mésszel kevert sárral simították el, s ezt is hagyták száradni. ,,Mikor átütött rajta a fehér, tehát a mész, akkor volt jó" (kb. 2 hét). A meszelés is több fázisban történt. Először finom homokkal kevert mészszel befacsatolták a falakat, majd tiszta mésszel újra meszelték. A színezésre kékkövet (rézgálic), sárga agyagot és a zabszalma pernyéjéből nyert feketét használták. A vázszerkezetes falak másik formája, a vályoggal kitöltött favázas vályogfal is elterjedt volt, csakúgy, mint a sima vályogfal. Megjelenése a partiaknál a két világháború közti időszakra tehető, az épületek 30—40 százaléka készült ezzel a technikával. A favázas vályogfalnál a faváz a már ismert módon készült, bár ez esetben pontosabban végezték a csapolásokat, jobban vigyázták a merőlegességet az oszlopoknál.
