A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Cseri Miklós: Adatok Szuhafő népi építkezéséhez

felállításakor a mester egy póznát vagy zöld ágat tűzött a ház „hegyibe", és arra a gazdasszony annyi szalagot kötött, ahányan dolgoztak a házon. Lajos Árpád említi, hogy a nemesi udvarházak, a kúriák magas, bonyolult beosztású, 4—5 helyiséggel rendelkező objektumok, a partiak házai viszont alacsony, gyengébb falazatú, általában 2—3 osztatú épületek'

1

. Az épület nagyságának és szerkezetének megfelelően más-más alapozást is kaptak. A derékiak mindig rakattak alapot. A fudamentum mélysége átlag 80—100 cm körül volt. Itt még a vályogfalnak is rakattak alapot. Ahol magasabb emelkedő volt, oda pincét építettek a ház alá. Az alapozásra és a pinceépítésre a gazda, az „úr" mindig kőművest hívatott. Az építkezés előkészületei már az előző évben megkezdődtek. Főleg télen, az erdőn keresztül, szánkóval hordták a követ Aggtelekről, mert így könnyebb volt a szállítás, ugyanakkor kevesebb volt a gazdasági munka, s a gazdák jobban el tudtak jönni igaerejükkel. A partiaknál nem mindig csináltak ilyen komoly alapot. Az épületfal minősége nem mindig kívánta meg, és a vagyoni helyzet sem engedte meg a drága kő felhasználását az alapba. Ha tettek kőalapot, akkor a deréki gazdákat és igaerejüket hívták segítségül, hiszen nekik nem volt és ma sincs lovuk, ökrük. A szállításért megegyezés szerinti napot dolgoztak le a gazdának kaszáláskor, aratáskor. Ebben az esetben a kőalapot itt is a kőműves csinálta. Gyakran a favázas házhoz nem készült kőalap. A talpfák sarkai és a fal közé 2—3 méterenként termésköveket tettek, amiket a határban találtak. Ezeket piííérefcnek nevezték. A kövek közét fatuskókkal, farönkökkel töltötték ki. Ha ástak alapot a pilléreknek, akkor „a határban található száraz kaviccsal jól bedöngölték, hogy fixen álljon". Az egészet aztán bevakolták és szinte észre sem lehetett venni, hogy nem igazi alap van a talpfák alatt. Vázas sövényfal esetén az oszlopokat egyenesen a földbe ásták. A korhadás megelőzésére az oszlopok földbe kerülő részét tűzben megégették, megszenesítették. Az adatközlők ezt azt eljárást a cigányoknak tulajdonítják, de a múlt században elég általános lehetett. Egyes gazdasági épületek ma is őrzik ezt a technikát. A fentebb említett fundamentumformák alkalmazását egyrészt az indokolja, hogy az épület struktúrája nem kívánta meg a komoly kőalapot, másrészt pedig ehhez nem volt szükség sem a drága kőre, sem mester fogadására, hiszen a gazda maga is elkészíthette rokonsága néhány tagjának segítségével. A két világháború közti időszaktól kezdve azonban már a komoly alapzattal épülő, kőlábas házak lesznek általánosak a partiaknál is. Szuhafőn is érvényesült a népi építészetnek az az általános törvényszerűsége, hogy mindig a közvetlen földrajzi környezetben található alapanyagokat használják fel. Szuhafő népe számára adott volt a fa, a sár-agyag és a kő. Hogy ezek közül melyiket választotta, melyek érvényesültek, azt itt is a fenti szempontok határozták meg. A partiaknál jellemző a favázas ház, a faház megléte még napjainkban is. A palócokra egységesen jellemző faházról legutóbb Manga János munkájában olvashattunk. Az általa áttekintett és rendszerezett gazdag irodalom anyagából megismert ravásos-, paticsos, rigelyes falféleségek'' megtalálhatók a szuhafői partiaknál is. A hatalmas erdőségek, a viszonylag könnyen történő beépítés, az alapanyag olcsósága voltak azok a tényezők, amelyek elősegítették a fa, mint építőanyag ilyen széles körű