A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

MUZEOLÓGIAI KÖZLEMÉNYEK - Horpácsi Sándor: Gondolatok a keleméri Tompa-kiállítás kapcsán

harcok idején riadtan hallgatott, mert egészsége helyreállításával volt elfoglalva Gräfenbergben, s azt mondja, hogy nincs vége, nem lehet igaz, hogy minden elveszett. Ö, aki a nagy barát: Petőfi csatadalait, forradalomra (és nem is akármilyenre, de rögtön a világforradalomra) lelkesítő költeményeit csodálattal, ám kicsit idegenkedve is olvassa, ő az egyetlen, aki az ötvenes évek elején a leghívebb, legkövetkezetesebb ehhez az ügyhöz és eszmékhez. Ekkor nő fel saját lehetőségei és tehetsége csúcsára, s ha nyíltan nem lehet, akkor a protestáns prédikátorok hagyományaihoz nyúl vissza, allegóriákban fogalmazza meg a fájdalmat és a reményt. Kimondva, kimondatlanul magát a halált tagadja ezzel, mert hiszen, aki énekel — vagy akár csak sír — az még él, az még remélhet. Szép verse mottóvá és mozgósító erővé válik. „Fiaim csak énekeljetek" — mondja, mert ez erkölcsi parancs, az igazi pásztornak, az igazi költőnek és értelmiséginek akkor kell erkölcsileg helytállni, amikor mindenki csügged, amikor arra a legnagyobb szükség van. S ha eddig Tompa Mihály pesszimizmusáról, visszahúzódásra, passzivitásra hajlamos természetéről beszéltem, akkor most azt kell mondanom, hogy ez a fél tucatnyi nagy verse (A gólyához, A madár fiaihoz — nem sorolom most mind fel) olyan tett volt, amellyel nemcsak az irodalom, de a történelem lapjaira is beírta a nevét. Ez az a Tompa Mihály, akit nekünk nem szabad elfelejtenünk, homályban hagynunk. Emberi tragédiájára már utaltam. Árván nő fel — az édesanyját elveszíti 5 éves korában —, rokonok, idegenek kegyelemkenyerén nevelődik, hogy egy életre beléívódjon a család utáni vágyakozás. A sorsa azzal sújtja, hogy két kicsi fiát neki kell eltemetnie. Ez már önmagában is rettenetes lelki teher lett volna, de fokozza ezt a költő érzékenysége. Illetve nem profán, ha itt becsvágyat mondunk, s ez az a pont, ahol a XIX. századi írástudó érthetővé válik a ma emberének is. Mert gondoljuk csak meg! Milyen kitörési, előbbrejutási lehetőség kínálkozott egy szegényparaszti gyereknek, szolgadiáknak? A papírforma szerint mehetett volna a jogi pályára is, lehetett volna latier mint a barátja Lévay József. De az előbbire lehetősége, az utóbbihoz kedve nem volt, miután hiába pályázta meg a miskolci tanári állást. Látszólagosan, de ténylegesen is minden az irodalom felé taszította, hiszen már 150 éve is ez volt az egyetlen lehetőség, pálya, amelyen elegendő volt csupán a tehetség. Ráadásul Tompa Mihály indulása valóban a magyar irodalom szerencsés korszakára, felfelé szálló periódusára esik. Vörösmarty közli első verseit, amelyekkel „befut", az a Vörösmarty, aki Petőfit szintén az éhhaláltól segíti be az irodalomba és a hallhatatlanságba. Az irodalom az a terep, a feudális Magyarországon, amelyen — éppen a népiesek — demokráciát tudnak teremteni, ahol a rangot nem kívülről adják, ahol fütyülni lehetett minden rangra és előjogra. S most ne vegyék durva anakronizmusnak, ha azt mondom, hogy a helyzet hasonló ma is. Mi mással magyarázható, hogy rajokban szállják meg a fiatalok a szerkesztőségeket, hogy az Élet és Irodalomban hetek óta erről vitatkoznak idősebb és fiatalabb írók és nem írók? A szatmári adózó nép állapotára egy igen szegénynek mondható nemesúr figyelt fel, s erre aligha kerül sor, ha sorsa nem veri meg költői érzékenységgel és felelősségtudattal. Tompa Mihály költői tragédiája viszont az, hogy a két nagy pályatárs és barát Petőfi és Arany tehetsége, de mondjuk ki, érettebb, felkészültebb szerepértelmezése mellett ő csak a második lehetett. Rettenetesen szenvedett m