A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

MUZEOLÓGIAI KÖZLEMÉNYEK - Horpácsi Sándor: Gondolatok a keleméri Tompa-kiállítás kapcsán

ettől a hanvai pap, szinte az üldözési mániáig, hisztériáig fokozódott benne a mellőzöttség érzése és tudata. S valami igaza volt is. Érdemes erről is szót ejteni, hogy a mában is érvényes tanulságokat keressünk. Mindenekelőtt és egyértelműen a vidéki értelmiség léte, helyzete amire gondolok itt. Tudjuk, hogy Tompa riadtan menekül Pestről a számára zajos és bűnös városból a bejei paplakba. Ezzel a pályaválasztással — csak az állás elfogadása után teszi le a lelkészi vizsgát — egyszersmint ki is rekesztette magát valamiből, amire — legalábbis egy ideig — szüksége lett volna. Gondolok itt az értő társakra, társaságra, amely inspirál is, kontrollál is, amely nélkül nem lehet meg a szellem embere. A levelezés ugyanis — példa erre éppen Tompa eddig sajnos kiadatlan levelezése — nem pótolja a jelenlétet. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért beszélek itt erről, itt és most. Mert úgy látom, hogy éppen Tompa Mihály lelkész úr sorsa, a költő hagyománya vált kovásszá Gömörben, mintegy eleven cáfolatként az előbb mondottakra. S ennél nagyobb elégtételt aligha kívánhat Tompa Mihály éppen Keleméren. A másik dologban már nem látom ilyen derűsnek a képet. A minap Miskolcon jött össze néhány fiatal író, hogy a vidéki antológiák, egyáltalán a vidéki irodalom helyzetéről beszéljen. Nos, ebben a kérdésben semmit se léptünk előbbre Tompa Mihály korához, helyzetéhez képest. Sokféleképpen is értem ezt. A mai fiatalok is azért írnak, mert nyilvánosságot keresnek az egész társadalmat érintő gondoknak, mint ahogyan tették ezt Petőfiék, Tompáék, Aranyék. Ám a centrumoktól távol (s ez nemcsak földrajzi fogalom) erősen meg kell küzdeni az elfogadtatásért, a talpon maradásért. Kár, igen nagy kár viszont, hogy a mai fiatalok sajnálatosan kevéssé ismerik a magyar irodalom történetét, s egyáltalán a történelmet. Mert ha ismernék Tompa Mihály életútját, akkor két dolgot tanulnának belőle. Mindenekelőtt azt, hogy Keleméren, Hanván nemcsak lehet, de kell irodalmat csinálni. A másik tanulság már szomorúbb: csak úgy lehet, ha Tompánál nyitottabbak maradnak, nem juthatnak a kutatók) a segédtudományok eredményeinek felhasználása stb. Tompa csúcsteljesítményeiről mondtam, de korántsem véletlen, hogy sem folytatni, sem megismételni nem tudta azokat. A Virágregék didaktizmusában már több van a lelkészből, mint a költőből. Ezt akkor is ki kell mondani, ha tudjuk, hogy a kortársak nagy tetszéssel fogadták azokat is. Az irodalomtörténet, az idő kegyetlen rosta. Ezt már Ady fogalmazta meg, aki — egyes irodalomtörténészek szerint — bizonyos vonatkozásban éppen Tompa Mihály protestáns, bibliás hagyományait folytatta tovább, átokká, káromkodássá élesítve mindazt, ami Tompánál még csak keserűség volt. De ott él Tompa Juhász Gyula szelídebb magyar tájat festő dalaiban is, Áprily Lajos, Jékely Zoltán modernebb hangvételű múlt-idézéseiben is, hogy példákat is mondjunk. összegzésül mégis azt kell mondanunk, hogy Tompa Mihály aktualitása nem is annyira a hatása, hanem a példája pozitív és negatív oldalaival együtt. Sorsában, mentalitásában magyar volt, gömöri, ha úgy tetszik, s erre még akkor is oda kell figyelni a kései utókornak, ha jobb napokat érhet meg, mint A madár fiaihoz költője. Horpácsi Sándor