A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

általánossá. Ez nem jelenti azt, hogy például egy favillának, az előbbi példánál maradva, valóban 1880 előttről kell származnia, hiszen ez, ismerve az ilyen eszközök élettartamát, megvalósíthatatlan lenne. Viszont olyan favilla nem szerepelhet a berendezésben, mely formailag, típusában más, és mondjuk, csak 1900 körül terjedt el az adott vidéken. Természetesen korábbi tárgyak minden további nélkül szerepelhetnek a berendezésben, hiszen a lakásbelső nem egyszerre alakult ki. De ebben az esetben is célszerű vigyázni a tárgyegyüttes valószínű kialakulási menetére. így, ahol az ágy és a láda a menyasszony hozományának része volt, ott ezek lehetőleg egy korból származzanak. Különösen ügyelni kell, ha az ilyen kiemelkedő bútordarabokon rajta van az évszám, sőt a megrendelő neve is. Meglehetősen furcsa ugyanis, bár számtalan példa van rá, hogy az ilyen összetartozó bútordarabokon nagyon is eltérő évszám díszeleg a tájházban, vagy ha egy-egy szobabelsőben egy fél falunak elegendő nevet olvashat el a figyelmesebb látogató. Az természetesen lehetséges, hogy a sarokpadon és az ágyon eltérő név és évszám, van, hiszen, ha a menyasszony jött a házhoz, akkor elképzelhető, hogy a pad még az apósáé volt, az ágyon viszont az ő neve szerepel. De ez esetben is ajánlatos az évszámokra vigyázni, mert a túl nagy, vagy a túl kis különbség nem túlzottan valószínű. Tudom, ha így akarjuk berendezni a tájházat, nem kis dologra vállalkozunk, de már ez is mutatja, hogy az ilyen berendezések összeállításához nem lehet a szokott módon hozzáfogni. A tájházak berendezésénél a társadalmi egységességet sem szabad sohasem figyelmen kívül hagyni. Nagyon gyakori, hogy bizonyos bútorféleségek egy meghatározott korban nem általánosan használtak, hanem csak egy-egy társadalmi rétegnél voltak megtalálhatók. Mezőkövesden például akkor, amikor már a nagygazdák esztergályozott oszlopokkal és díszekkel ellátott sarokpadokat használtak, a summások házaiban még ott álltak a régiesebb, egyszerű, fűrészelt profilos háttámlájú padok. De ugyanitt, a kivágott papírral díszített „rezes" szentképek használatában is társadalmi különbség mutatkozott, mert amikor még a summások házaiban ez volt szokásban, a nagygazdáknál már csak egy-egy sima keretű szentképet akasztottak csak fel a falra. * Nem törekedtem és nem is törekedhettem arra, hogy a tájházakkal kapcsolatos összes muzeológiai és műtárgyvédelmi, s az ezzel szorosan összefüggő egyéb kérdéseket akárcsak érintsem. Szándékom inkább az volt, hogy felvázoljam, milyen nagy feladat egy tájház jó előkészítése, szakszerű helyreállítása és berendezése. A tájházak egyre növekvő száma, hiszen alig múlik el egy hónap úgy, hogy ne hallanánk egy-egy újabb tájház megnyitásáról, azt bizonyítja, hogy a társadalom igényli ezt a múzeumtípust. A szakembereken és minden közreműködőn múlik azonban, hogy milyen mértékben és hogyan teszünk eleget ennek az igénynek: csak formálisan, s ezzel mindössze a statisztikai kimutatásokat gyarapítjuk, vagy pedig a közösséggel és a közönséggel eleven kapcsolatban lévő, élő, hatni képes, és mindenekelőtt, hiteles képet nyújtó múzeumokat hozunk létre. Balassa M. Iván