A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - D. Varga László: Ung vidéki faragó pásztorok

Galgóczy Tibor — a nagykaposi termelőszövetkezet elnöke, akinek ezen anyag megismeréséért köszönettel tartozom — így emlékszik vissza húsz évvel ezelőttre, amikor egyszer megmutatta Lengyel Jánosnak egyik kezdeti szarufaragását, melyhez a mintát nem a pásztorművészetből vette. A szarura egy kunyhót karcolt, ami előtt egy lány állt, akiért két csikós verekedett. Háttérben pedig a lány apja, aki kezében pásztorbottal, békítő szándékkal akar közbelépni. Lengyel János kezébe vette a szarut, sokáig forgatta, nézegette, majd azt mondta: — Tudja mit öcsém . . .? — Szíp munka, igazán szíp munka, de ez nem az igazi. Én ezt levakarnám, és kidolgoznám. A jelenet nem tetszett Lengyel Jánosnak, ugyanis az ő idejében nem faragtak „mozgó" figurákat. Ha vidékenként vannak is eltérések a faragó pásztorok munkái közt technikában, főleg az eltérő motívumok azok, melyek kizárják a más vidékről származó stílusirányzatot. A faragás függött a faragó technikai készségétől, de az anyagdiktálta lehetőségektől is. Impulzusként szolgálhatott egy másik faragó pásztornál látott motívum. Gyakrabban „tovább stilizálta" az elfogadott motívumot, miáltal épp sajátossá, egyedivé, személyhez kötődővé tette, jellegzetessé, utánozhatatlanná vált a darab. Talán épp abból az emberi „gyarlóságból" adódóan, hogy ő „szebbre is képes". Ebből eredően a pásztorművészet színesebbé, változatosabbá vált. A Lengyel testvérek példája erősíti a fenti véleményt. A pásztorok általában vidékről vidékre vándoroltak, máshol vállaltak munkát, így természetes, hogy munkáik is, ilyen vagy olyan formán távolabbi vidékekre is eljutottak. Így volt ez Volosin János esetében csakúgy, mint Lengyel Jánosnál. De Babincsák János munkái sem maradtak Csicserben egy kürt kivételével, mely ma már nincs a faragó tulajdonában. Egy-egy faragópásztor nem készítette százával a szarufaragásokat. Olykor némelyik gazda nem is nézte jó szemmel az „ügyeskedő" faragópásztort. Számára ugyanis a jószág ellátása volt a fő cél, nem pedig a faragópásztor „művészkedésének" támogatása. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy szarufaragvány megmunkálása, főleg ha kürtről, ivószaruról volt szó, néhány hónapot is igénybe vett. A négy faragópásztor eddig ismert alkotásairól annyit tehát elmondhatunk, hogy a karcolási technika volt mindnyájuknál a legkedveltebb. Faragásaik központi motívuma a tulipán volt. Az eddigi tapasztalatok alapján ez arra enged következtetni, hogy a íuiipánmotívumot, mint Ung-vidéki jellegzetességnek tekintsük szarutárgyakon. D. Varga László IRODALOM Balassa Iván—Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Bp. 1979. Bednárik, Rudolf: Pastierske rezbárske umenie. Bratislava, 1956. Csikvári Antal (szerk.): Ungvár és Ung vármegye. Vármegyei szociográfiák IX—X. Bp. 1940. Domanovszky György: A két faragó Kapoli, Bp. 1955. Győrffy István— Viski Károly (szerk.) : A magyarság néprajza II. kötet. Bp. én. Manga János :ő Egy dunántúli faragópásztor. Bp. 1976. 2. MarkuS, Michal: Ozdobené rohy na Vychodnom Slovensku. Slovensky Národopis II. (1954).