A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - D. Varga László: Ung vidéki faragó pásztorok

is éghajlati szempontból több övezetre osztható. A századforduló előtti, illetve utáni időszak „lecsapódását", emlékét ma is megtaláljuk a szocialista mezőgazdaság e vidéken virágzó nagyüzemeiben. Ez jelentős mértékben a szarvasmarha-tenyésztésben nyilvánul mek. A „beláthatatlan" ungi és a szomszédos zempléni síkságon ma is nagy kiterjedésű legelőket találunk, ami egyik biztosítéka a sikeres állattenyésztésnek. A XIX. század utolsó szakaszában az ungvári, illetve a kaposi járásban a fő tenyészirány a szimentáli szarvasmarha volt. A századforduló után a magyar tarka mellett még a magyar fehér fajtát is tenyésztették. Ez utóbbiak hosszú szarvait faragták a vidék ügyes kezű faragó pásztorai. Ezúttal mondok köszönetet Galgóczy Tibornak, a nagykaposi egyesített EFSz (Egységes Földműves Szövetkezet) elnökének, aki az adatok nagy részét rendelkezésemre bocsátotta. írásomban négy faragó pásztorral foglalkozom, így Volosin Jánossal, aki az 1860-as évek elején született Perecsényben, és széltében-hosszában bejárta pásztorkodása idején Ung vármegye több urasági birtokát. Főleg a Nagyrét, Kisgejőc és Szűrte (jelenlegi kárpátukrajnai községek) közt fekvő uradalmakban, legelőkön tartózkodott huzamosabb ideig. A másik két faragópásztor Lengyel János, aki 1880-ban, illetve öccse Lengyel Miklós 1890-ben születtek, Szirénfalváról (Ptruksa) származnak. Babicsák János pedig 1896-ban született Csicserben (Cicarovce), ahol ma is él. A négy mester munkájáról elmondható, hogy túlnyomórészt szarufaragványok, ivószaruk, pásztorkürtök, sópotrokok, (sótartók). Ezenkívül fából, illetve bőrből is készítettek más használati tárgyakat, pásztorbotokat, ostorokat, pásztortarisznyákat. A használati tárgyak szükségessége adta mindenekelőtt az ügyes kezű pásztor kezébe a bicskát. Azon túl azonban, hogy ivótülköt, sótartót vagy más egyebet faragott, nem elégedett meg a tárgy puszta használati funkciójával, hanem megpróbálta azt képességeihez mérten cifrítani. Mindez persze attól függött, hogy a fantázia, technikai készség, hagyományok stb. mennyire engedték szabadjára a faragó kezét. De néha nem használati tárgynak készült egy-egy tárgy, hanem a faragó netalán ajándéknak szánta a hozzá legközelebb álló barátnak, jó embernek vagy kedvesének. A bika szarva nem alkalmas faragásra, mivel ez nagyon rövid és rendkívül büdös, ami általában a hímállatokra jellemző. A tehén szarva már jobb, de a legalkalmasabb az ökör szarva, mivel ez nő a legnagyobbra. De ami még ennél is fontosabb, hogy jellegzetes fehér ránövés van rajta, amelyet a faragó jól kihasználhat mintázás közben. Ha kisebb, illetve kevesebb a ránövés, vagy a szaru szürkébb árnyalatú, nem lesz olyan mutatós a készített tárgy. Ilyenre például nem lehet karcolozni (karcolni), mivel nem látható rajta a díszítés. Az Ung-vidéki faragó pásztorok ismertek több díszítési módszert, de ezeket ritkán alkalmazták felváltva. Ez abból is adódott mindenekelőtt, hogy a szóban forgó faragó pásztor technikai képességei mennyire voltak fejlettek. De az is közrejátszhatott, hogy a technika gyakoribb változtatásával bizonyára nem tudták volna „tartani" a közösség által már elfogadott szintet. Mindebből kifolyólag tehát a faragópásztor ha „tehette", megmaradt kedvelt technikája