A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

is régebben épültek, mindenképpen számításba kell venni, hogy már a lassú, sajnos nem ritkán rohamos elöregedésük korszakában vannak. A tájházak nyilvánvalóan nem néhány évre készülnek, tehát a tervezéskor erre a tényre nagyon oda kell figyelni. A mai korszerű szigetelési technikákkal, az épület környékének gondos rendezésével, a vízelvezetés megoldásával, stb., ez nem megoldhatatlan probléma. Bár közvetlen tapasztalataink természetesen nincsenek, remélhetjük, hogy ha erre is figyelemmel vagyunk, valóban a következő századoknak őrzünk meg egy-egy tájházként berendezett épületet. A tájházak berendezése A tájházak berendezésénél a néprajzos-muzeológusok illetékességét általában nem szokták kétségbe vonni. Mégis található e területen is bőven nehézbég. Némileg ellentmondva önmagamnak, először arról szólok, mikor ezt az illetékességet kétségbevonják. Ez leginkább a spontán módon, helyi kezdeményezésre létrejött tájházakban figyelhető meg. A kétségbevonhatatlanul nagy helyi ismerettel rendelkező berendező, vagy berendezők úgy vélik, hogy ők mindent tudnak az adott hely lakáskultúrájáról, s ez többé-kevésbé igaz is. Csakhogy az általános összefüggéseket már nem ismerik, s így egyedi, még az adott településen sem általános megoldásokat alkalmaznak, olyan tárgyakat illesztenek be az enteriőrbe, mely semmiképpen sem odaillő. így például találtam már tájházban kagylókkal kirakott kis képkeretet is, ami amellett, hogy önmagában is meglehetősen csúnya egy tárgy volt, nem hinném, hogy általános lehetett egy alföldi faluban. Ilyenkor tapasztalható a túlzott hűségre való törekvés, amit „berendezési naturalizmusának nevezhetünk. Egy kamra például nem feltétlenül lesz kamrább attól, hogy ott hentesüzletek kirakatából kölcsönzött mű sonkák és szalonnadarabok lógnak. Egy bölcső sem életszerűbb, ha bele egy viseletbe öltöztetett kaucsukbabát helyezünk, sőt olyannal is találkoztam már, amikor a teljes hűségre való törekvés jegyében az ágy alatt egy kosárban egy kitömött kotlós ült. Egy tájház berendezése még a szakembernek sem ä legkönnyebb feladat, hiszen számos speciális ismeretre van ahhoz szükség, a paraszti élet hagyományait sajátságos nézőpontból, rendkívüli mélységben kell ahhoz ismerni, hogy valóban jó és hiteles berendezést készíthessünk. Mint minden tudományág, a néprajz is specializálódott, s így a néprajzos muzeológusok sem mind érthetnek „hivatalból", és azonnal a tájházak berendezéséhez. A néprajztudomány más területével foglalkozó, vagy éppen az egyetemről frissen kikerült szakember általában minden előkészületi idő nélküli „bedobása" a tájház készítés ,,mélyvizé"-be, nem mindig sikeres, maga az így elkészült múzeum sem lesz olyan, mint amilyen lehetett volna, s készítőjének is gyakran elmegy a kedve az ilyen munkától. A sok követelmény közül, melyek biztosítják, hogy egy tájháznak jó, azaz hiteles legyen a berendezése, itt csak néhányat, a legtöbbet figyelmen kívül hagyottat emelem ki. Nagyon fontos, hogy a berendezés időben egységes legyen. Ez azt jelenti, hogy a néprajzi gyűjtések alapján megállapított időponthoz, például, hogy a berendezés az 1880-as évek állapotát tükrözze, ragaszkodni kell. Mindenekelőtt, nem lehet a berendezésben ennél későbbi datált tárgy, vagy olyan, melynek megjelenése, használata csak a későbbi időkben vált H