A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

dezni, s már az első félórában kiderült, hogy az épület korábban másként nézett ki. íves-oszlopos tornáca keresztboltíves volt, istállója is egy középoszloppal tartott boltívrendszerrel bírt, stb. A helyreállítás során levert vakolat alól elő is kerültek mindazok a nyomok, melyek a szóbeli adatokat megerősítették, de már nem lehetett semmit sem tenni, a kiviteli terv készen volt, természetesen a költségvetés is, márpedig az említettek visszaállítása jelentős költségnövekedéssel járt volna. így mindössze a telek kapuja feletti boltív visszaállítására nyílt lehetőségem, a többiről úgy tűnik, véglegesen le kellett mondanunk. A példa csak annyiban nem általánosítható, hogy eléggé szerencsétlen; módon, az épületnél tervezőváltozás következett be a munka során, de ugyanakkor jól szemlélteti, hogy egy-egy tájház, de tágabban, népi műemlék helyreállításakor milyen nagy szükség van azokra az ismeretekre, melyet a bármilyen elsőrangú építész-tervezőnek a néprajzos-muzeológusok nyújtani tudnak. A két szakterület éppen a népi építészet területén „átfedheti"' egymást, az építész rendelkezhet bizonyos néprajzi, a néprajzos bizonyos építészeti ismerettel, de mindketten igazán maguk szakterületén vannak otthon, s sokkal szerencsésebb, ha nem egymás helyett végeznek el bizonyos munkákat, hanem együtt dolgoznak az optimális megoldáson. Ezért kifogásolom mindig, hogy tervek sora születik meg megfelelő néprajzi kutatás .íclkül, és készülnek el olyan tájház épületek, melyek azt az adott állapotot rögzítik, melyben találták, megvásárolták, pedig meglett volna a lehetőség egy minden szempontból érdekesebb és értékesebb korábbi állapot visszaállítására is. Az ilyen terveknél elsősorban a részletekben találhatunk sok hibát, gyakori a bizonytalanság az ajtók, ablakok körül, nem beszélve a tüzelőberendezésekről, melyek már szinte alig maradtak meg számunkra, s melyekről az etnográfusok nagyon sok hasznosítható információt tudnak a tervezőnek nyújtani. Utalok itt például olyan tüzelőberendezésre, mint az Észak-Magyarországon egykor széles körben elterjedt, belső füstelvezetésű, Abaújban és Zemplénben kabolásnak nevezett kemence, melynek ma mindössze egy példánya áll Komlóskán, és egyet Erdőhorvátiból a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba szállítottunk Szentendrére. Az ilyen tüzelő ma még minden további nélkül rekonstruálható megfelelő néprajzi ismeretek birtokában. De hovatovább ez lesz a helyzet az olyan, korábban széles körben ismert berendezéssel is. mint a dél-borsodi települések szálláskertjeiben álló ólak tüzelői voltak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ha egy épületből tájház lesz, az nyilvánvalóan az épület eredeti használatának megváltozását jelenti. Ennek megfelelően olyan változtatásokra is szükség lehet, melyektől a néprajzosok szoktak idegenkedni. A karbantartás, üzemelés megköveteli, hogy az épületben elektromos hálózat legyen, esetleg állandó belső világítás, nem beszélve a fűtés kérdéséről, s arról, hogy bizonyos közegészségügyi előírásoknak is eleget kell tenni. Ezek egyszerűen olyan kérdések, melyeket tudomásul kell venni, és arra törekedni, hogy olyan optimális megoldásokat találjunk, melyek nem zavarják a tájház berendezését, külső megjelenését. Ide csatlakozik az a kérdéskör is, melyet legegyszerűbben az épület életkorának meghosszabbításának lehet nevezni. Az alföldi, javarészt vályogból, esetleg rakott- vagy vert földből készült falaknak van egy maximális életkora, melyet nagyjából — jó körülmények között — 200 évre becsülünk. Mivel a tájháznak berendezett épületek többnyire legalább százévesek, vagy még ennél