A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Selmeczi—Kovács Attila: Kézimalmok a Zempléni-hegyvidéken
tekinthető vélemény szerint „a maimocskán egy jó szakajtóval daráltak meg egyhúztomba. Többet nem lehetett, mert nagyon fárasztó volt" (Makkoshotyka). Az egy szakajtónyi, 4—5 liter kukorica vagy gabona ledarálása közel egy órát vett igénybe folyamatos munka esetén 11 . Többnyire azonban a darálást kisebb munkák végzésével, vagy beszélgetéssel szakították meg. Gyakran csak 2—3 liternyi szemet hajtottak le egyszerre a maimocskán. A darálás nélkülözhetetlen kellékét képviseli szinte mindmáig a szakajtó. Különösen akkor ragaszkodtak hozzá, ha a szomszédba vagy távolabbi helyre mentek darálni. Ebben a fatálban vitték a szemet, amit aztán a maimocska gödrébe borítottak és a tálat a kifolyónyílás alatt levő tuskóra helyezték, abba fogták fel az őrleményt. Régebben házilag készített 3 vagy 4 lábú kisszéket is használtak a tárolóedény tartására, amit kisszék, stolecek (Háromhuta), 12 maimocskaszék, darálószék (Pusztafalu) néven említettek (7. kép) in . A darát is a szakajtóban tárolták. Kivételt csak akkor tettek, ha kimondottan ételkészítésre szolgált a darálás. Ilyenkor többnyire zománcos tálba fogják fel a kifolyó őrleményt, és darálás előtt a kövek közét is kitisztítják. Ennek legegyszerűbb módja az, hogy „rongyot tesznek a garatba, úgy forgatják meg a követ, kiviszi belőle a szemet" (Mogyoróska). A maimocskán manapság kizárólag kukoricát darálnak. Néhány évtizeddel ezelőtt búza, árpa, kősó is gyakorta került a garatba. Az 1920—30-as években még ragaszkodtak a kősóhoz, amit nagy darabokban vásároltak, balta fokával felaprították, és kézimalommal megőrölték. Az ocsús maradék búzát és az árpát a sertés, a kukoricát a kiscsirkék részére darálták. A háború alatt, vagy a régi szűkös időkben olykor a kenyérlisztet is a maimocska biztosította. Ételkészítésre szolgáló búza- és kukoricadara előállítására pedig rendszeresen használták. Amint mondták: ,,a búzát meghajtoltuk, a héját lehántottuk sukkal (mosósulyokkal), utána tettük a maimocskába" (Mogyoróska). Mivel az új búzából készített darát tartották a legjobbnak pépes ételek készítéséhez, a darálás előtt a búzát a kemence tetején, sütőben jól kiszárították (Vilyvitány). Főképpen a búza- és kukoricazsámiskát kedvelték, amit mindig friss darából készítettek. De a kukoricából egyébként sem lehetett egyszerre sokat darálni, mert a lisztje hamar megkeseredett és élvezhetetlenné vált. A kézimalmon előállított darát egyöntetűen jobb ízűnek mondják, mint a nagymalomban vagy a villanydarálón készítettet. Egy tömör megfogalmazás szerint: „Jobb ízű a dara a körül, mint a vasrul" (Cekeháza). Ezt elsősorban azzal indokolják, hogy a kézimalomról kikerült kukoricadara finomabb, lisztesebb. Éppen ez az ízlés mentette meg sok helyütt a kézimalmokat a pusztulástól. Még manapság sem kivételes jelenség, hogy az állatok részére a villanydarálón, saját maguk részére a kézimalmon darálják a kukoricát. Ez a ragaszkodás tartotta fenn a darálni járás szokását is. Mivel régen sem volt mindenkinek kézimalma, a maimocskával rendelkező házak vonzáskörzete sajátos módon több nemzedéken keresztül is nagyjából megőrződött. Vagyis sokan manapság is oda járnak darálni, ahová a nagyszülők, szülők jártak. Ebben pedig a szomszédi, rokoni viszony mellett sok esetben a szimpátiára épülő kapcsolat konzerválódott. Ugyancsak máig megőrződött az a gyakorlat, hogy a kézimalom használata fejében minden alkalommal hagytak a maimocskagödörben 1—2 maroknyit a daráinivalóból vámnak 1 ' 1 . A darálásért ugyan
