A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Selmeczi—Kovács Attila: Kézimalmok a Zempléni-hegyvidéken
sohasem kértek fizetséget, de „illett adni vámot" (Makkoshotyka). „Volt, aki nem szokott hagyni, de azt megszólják" (Mogyoróska). A kézimalmot általános szokás szerint az eresz alatt, a házhoz toldott félereszes nyitott szénkében vagy a csűrben tartják, éppen azért, hogy a rászorulók akkor is hozzáférjenek, ha a házbeliek nincsenek otthon. Régebben azonban a maimocska inkább a lakóházban kapott helyet, a kamrában volt felállítva. Egybehangzó vélemény szerint a lakóházban álló kézimalom hajtókarja sokkal hosszabb volt, mert a kamra mennyezetéhez kapcsolódott oly módon, hogy a mennyezetgerendára egy deszkát erősítettek, amelynek a közepén levő nyílásba dugták a hajtókar felső végét. A hosszú hajtókarral a maimocska szaporábban dolgozott, könnyebben és gyorsabban tudták a követ forgatni (Makkoshotyka, Mogyoróska, Nagyhuta, Pusztafalu)' 5 . De arról is tudunk, hogy a régi házak tőcfcéjén (ereszalján) álló maimocska hajtókarja szintén a mennyezetbe volt rögzítve (Nagyhuta). Amikor azonban ezek az eszközök a színbe, csűrbe kerültek, a helyváltoztatáshoz alkalmazkodó tartókarral és rövidebb hajtórúddal szerelték fel őket. Talán ezt a változást, a stabilitás csökkenését tükrözi a lekicsinylő hangulatú karosi malom elnevezés (Arka). A kézimalmok helyváltoztatása és azzal összefüggő szerkezeti módosulása időben pontosan nem rögzíthető, de valószínűnek látszik, hogy az 1920—30-as években erősödhetett fel, amikor a fordított L alakú tartókar kiképzése (6—7. kép) jobban elterjedt. Feltehetően inkább ez a rögzítésmód lépett a korábbi, a mennyezeti kapcsolódás helyébe, mivel a keretes forma lényegesen korábban is előfordult. A kézimalom szerkezeti konstrukciójával kapcsolatban még arról a terminológiai ellentmondásról kell szót ejteni, hogy az eszközt egyöntetűen malmocskának, a vele végzett munkát viszont — ugyancsak kivétel nélkül — daráiásnak, a munka produktumát darának mondják. Helybeli megfogalmazásban: „Amit a maimocskán megdaráltak, az a dara. Mindig darának mondták. Volt, hogy tudtak olyan finomat is csinálni, mint a liszt, de erre is azt mondták, hogy dara. Liszt a malomból volt, kása meg, amit a boltban vettek" (Mogyoróska). Ebből a véleményből világosan kitetszik, hogy a zempléni hegyvidéken a kézimalom nem volt lisztkészítő eszköz — legalábbis a hagyományőrzés időkeretén belül —, noha megnevezése (a malom kicsinyítőképzős alakja) azt engedi sejtetni. A tárgy funkciója és a darakészítésre vonatkozó szóbeli hagyomány viszont összhangban áll azzal az általános szerkezeti formával, amely kevésbé stabilnak minősülő fa alkatrészekkel rendelkezik. Ezen ok miatt pedig eleve nem alkalmas ez a konstrukció a nagyobb mennyiségű, tartós idejű gabonaőrlésre, lisztkészítésre, szemben pl. a Kelet-Európában még századunk elején is sokfelé használt vasalkatrésszel rendelkező, peremhajtásos gabonaőrlő kézimalmokkal 10 . Ezek a tradicionális eszközök, amelyek nagy formai és konstrukciós hasonlóságot mutatnak malmocskáinkkal, szinte változatlanul őrzik a középkori kézimalomszerkezet lényegi sajátosságait, ami nem más, mint a malomkövek kizárólag vasból készült, nagyobb teherbírású tengelyszerkezete és a haj tokárnak a forgókő pereméhez, valamint a mennyezethez való rögzítése 1 '. A lényegesen erősebb és stabilabb középkori kézimalomszerkezet a XI—XIII. században a jobbágygazdaságok teljes gabonakészletének feldolgozására alkalmas volt 18 . A nagymalmok megszaporodásának nyomán ezek a
