A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Selmeczi—Kovács Attila: Kézimalmok a Zempléni-hegyvidéken

Emlékezet szerint egykor majdnem minden második — ötödik házban volt maimocska. Ugyan az 1930-as évektől a gyári vasdarálók már jobban teret hódítottak, azonban a megszokott, hagyományos eszközt csak az 1960-as évek elejétől jelentkező életmódváltozás mentette fel véglegesen a paraszti háztartásban betöltött évszázados szerepe alól. A még megtalálható eszközök java részéről használóik azt állították, hogy azok több nemzedéken keresztül öröklődtek, legfeljebb csak felújításukról kellett gondoskodni. Az 1940-es évek óta ritkábban került sor új kézimalom beszerzésére. A kézimalom készítésének nem voltak olyan specialistái, akik ebből a foglalkozásból éltek. Házilag állították elő őket, természetesen a kövek kivételével, mert azokat a környező kőbányákból vagy kőfaragóktól vásárolták meg. E tekintetben legjelentősebbnek a sárospataki (királyhegyi) kőbánya számított, amely meglehetősen nagy körzet számára biztosította a kézimalmok nélkülözhetetlen alkatrészét. Jó minőségű kézimalomköveket készítették még a háromhutai, erdőbényei, fónyi, füzéri bányák kőfaragói. De sok helyütt a közvetlen környékről szerezték be a követ, így pl. a nagybózsvaiak, nagyhutaiak a nagysomi, a cekeháziak az aranyosi kőbányából; Komlóskára, Makkoshotykára pedig az Eszkála nevű erdőrész kőfejtőjéből hozták a „fagyálló kvarcos követ*'. A kézimalmok köveinek átmérője 38—45 cm között változik, régen általában 45 cm-es köveket faragtak, újabban a 40 cm-es kőátmérő terjedt el. A kövek vastagsága 10—15 cm, felülete általában sima. Kivételt csak a régi kövek jelentenek, amelyeknek felülete a szélei felé enyhén lejtősre van formálva. Némely helyen (Nagyhuta, Makkoshotyka, Regéc) a felső kő beöntőnyílása köré peremet képeztek ki, a kőfelületet pedig kúposra faragták (4. kép). Ez az archaikusnak tetsző kőforma azonban csak a század elejétől jött divatba, mert szebbnek tartották, mint a simát. Alkalmazása viszont meglehetősen lokális maradt. De arra is van példa, hogy a határban talált V. századi illir-kelta malomköveket használták fel — minden változtatás nélkül — a kézimalom elkészítéséhez (Arka).° A kézimalommal végzett munka eredményessége nagyban függött a forgókő őrlőfelületének kidolgozásától és gondozásától. A kövek elkészítésekor a kőfaragó feladatkörébe tartozott az őrlőfelület megvágása, keskeny rovátkák bevésése, ami a magvak tökéletesebb szétmorzsolását eredményezte. Majd a kő kopásának mértékétől függő időközökben, általában félévenként fel kellett újítani a bevágások élét, amit kőműveskalapáccsal, vésővel mindenki maga végzett el. Voltak ripacsos kövek is, ezeket nem kellett megvágni, legfeljebb a rücskös őrlőfelületen „szöggel jukacskákat csináltak, hogy durvább legyen, mert így jobban lehetett darálni vele" (Nagyhuta). A kézimalom állványzatát házilag állították elő. Amint egy helyütt mondták: „az ember a bányában megrendelte a követ, a tuskót maga faragta ki hozzá, a többiről nézte le" (Makkoshotyka). Ez a gyakorlat megvilágítja annak a sajátos jelenségnek is az okát, hogy egy-egy helységben a kézimalmok meglehetősen hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy nem ugyanazon személy készítette őket, A kézimalom tőkéjét és lábait mindig keményfából faragták ki (tölgy, körte), hogy minél tovább eltartson. A köveket tartó tőkét simára gyalulták, ritkán készítettek rá díszítő faragásokat, legfeljebb csak akkor, ha a mintául szolgáló eszközön volt ilyen. Pl. a 4. képen közölt újabb keletű kézimalom híven adja vissza a lemásolt múlt század közepi eszköz