A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Selmeczi—Kovács Attila: Kézimalmok a Zempléni-hegyvidéken

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK Kézimalmok a zempléni hegyvidéken A zempléni hegyvidék népi kultúrájának egyik legjellegzetesebb tárgya a kézimalom, vagy amint ezen a vidéken nevezik, a maimocska. Használatának jelentőségéről, a hozzá való ragaszkodásról tanúskodik, hogy a hegyvidék csaknem minden településén találkozhatunk vele. Legtöbb helységben még manapság is van 2—3 működőképes, illetve használatban levő példány a modern villanydarálók mellett, mintegy utolsó képviselőiként a hegyvidék hagyományos tárgyi világának. — Már csak ezért is rászolgál e jellegzetes eszköz arra, hogy legalább egy pillantást vessünk rá, mielőtt — sok más tárgyhoz hasonlóan — gyorsan fakuló emlékké, jobb esetben muzeális relikviává válna. A kézimalom a szemes termény feldolgozásának egyik ősi eszköze, amelynek ismerete közel kétezeréves múltra tekint vissza

1

. Jelentőségét egészen a középkor végéig megőrizte, mert a földesurak a gabonaszolgáltatást lisztben követelték meg jobbágyaiktól'

2

. Mivel hazánk területén, hasonlóan Kelet-Európához, ez időben a nagymalmok (vízi- és szárazmalmok) még csekély számmal fordultak elő, a jobbágygazdaságok nélkülözhetetlen tartozékát jelentették a kézimalmok'

1

'. A XV—XVI. századtól azonban a termelékenyebb áttételes, orsós kézimalmok és a nagymalmok átvették a hagyományos eszközök helyét, amelyek használata a jelentéktelenebb gabonaműveléssel rendelkező hegyvidéki területekre szorult vissza. Ebből egyenesen következik az a kérdés, hogy a hegyvidék recens anyagában megőrződő eszközök mennyire egyeznek meg a korábbi (a középkorban az Alföldön széltére használt) kézimalom-konstrukciókkal? Ennek a lényeges technikatörténeti problémának a megközelítéséhez ad jelentékeny segítséget a még elérhető tárgyak formai, szerkezeti és funkcionális vizsgálata, amellyel a hazai néprajzi kutatás mindmáig adós''. A zempléni hegyvidék közel félszáz helységének kézimalmai alapvetően egységes eszköztípust képviselnek, amelyet tőkés konstrukcióként tart számon a szakkutatás (1. kép). A terminológia olyan formai-szerkezeti kiképzésre utal, amelynél asztalra emlékeztető, tömör fatönkön, téglatest alakú tőkén helyezkedik el az eszköz lelkét jelentő malomkőpár. Az átlagosan 40 cm átmérőjű malomkövek közül az alsó teljes egészében, a felső pedig félig van belesüllyesztve a tőkébe. Ebből a mélyedésből lejtős csatorna vezeti a kövek közül kihulló őrleményt a tőke hosszanti oldalán látható nyíláshoz. A tőkébe süllyesztett mozdulatlan alsó kő közepén halad át a tengely, amelynek alsó vége a kézimalom lábai között elhelyezett keresztfán nyugszik, felső vége pedig 1—2 cm-nyire kiemelkedik a kősíkból. A tengelyt gyűrűszerű fatömítés veszi körül,