A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Közművelődés - Gunda Béla: „...azok a gyerekek” c. kiállítás megnyitójára

A század eleji kisgyermek benne élt szülei közösségében. A szülök a gyermek felé a Hagyományt közvetítették és saját ízlésüket, magatartásukat, felfogásukat igyekeztek vele megismertetni. Amint nőtt a gyermek, mindinkább többet érintkezett társaival, játszó, majd más. pl. fonóbeli közösségei alakultak ki. A serdülő leánynak, fiúnak bizonyos munkafolyamatban kellett részt vennie, bekapcsolódott a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi szokások rendjébe, a viselete lényegében alkalmazkodott az előző nemzedékek hasonló korúinak viseletéhez, láthatta, érezhette, hogy anyja, a falu javasasszonya valamilyen betegségét miképpen gyógyítja. Egyszóval a hagyomány világában élt! Minél zártabb volt a társadalom, a hagyomány ereje a gyermekek, a serdülők nemzedékén, annál inkább diadalmaskodott, s a szülők akaratát kényszerítette rájuk. A szülői gondosság, a szokások özöne gyorsan társadalmi lénnyé avatta a gyermeket. A gyermek első társa a kezébe adott egyszerű baba, szekérke volt, amellyel elindult a nagyobbak, a serdültek világa felé. A babával, szekérkével nemcsak szórakozott, hanem gondjai is jelentkeztek, kialakultak. Azután a gyermek társakra téve szert, bekerült a társasjátékok világába, s a játékokon keresztül is kapcsolatba lépett a hagyománnyal, az országgal, sőt, Európával is. Igazat adnak nékem, ha emlékeztetek az idősebb Pieter Bruegel (1526— 1569) 1560-ban festett, játszó gyermekeket ábrázoló képére, vagy Maerten van Cleve (1527—1581) egyik festményére, amelyeken szinte mindazok a gyermekjátékok felismerhetők, amelyekkel a magyar, a mezőkövesdi matyó gyermekek is játszanak. A mi játékaink legnagyobb részét ott láthatjuk a 17—18. századi holland falcsempéken is. A nemzetközi gyermekév alkalmával ezekből a falcsempékbői a hollandiai Otterlo csempemúzeuma nemzetközi vándorkiállítást rendezett, amelyet jelenleg a koppenhágai Nemzeti Múzeumban mutatnak be. Ezt Hamburg-Altonaban alkalmam is volt látni. Magukról a csempékről Jan Pluis könyvet is írt (Kinderspelen op tegels, Assen 1979). Természetesen a gyermeki psyché, az utánzási ösztön, a környezet azonossága, a hasonló megfigyelések révén a magyar és a nyugat-európai gyermekjátékok legnagyobb része között csak psychikai rokonság lehet. De vannak azonos, bonyolult szabályokkal irányított társas játékok is. Ezek magyarázatára korunk egyik legfontosabb tudománya, a psychológia nem adhat választ. Szerintem a játékok zöme hozzánk nyugatot járt tanítók, lelkészek, utazók révén került el. A játékok forrása közé sorolhatjuk az egykori pedagógiai könyveket is, így pl. Comenius Orbis pictusát. Mindezt azért mondom el, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a magyar gyermekjátékok kutatása mennyire elhanyagolt terület, A jeles miskolci muzeológus, Lajos Árpád halála óta alig van valaki, aki elmélyülten foglalkozna gyermekjátékaink múltjával. Pedig a gyermekjátékok is bizonyítják, hogy mennyire beletartozunk Európába, s a gyermekek talán már évszázadok óta megteremtették Európa szellemi egységét. A tartalmas kiállítás egy másik feladatra is figyelmeztet. Fel kellene dolgozni a mezőkövesdi matyó társadalom életét, amelynek egyik fejezetéhez a vázlatot a kiállítás bevezetőjében Kunt Ernő már el is készítette. A tartalmas bevezető, a kiállítási anyaggal együtt bizonyítja, hogy a gyermekek, a serdültek élete utat nyit a felnőttek törekvéseinek, életformájának megismeréséhez. A matyókról eddig megjelent publikációk is elősegítik egy olyan monográfia elkészítését, amelyben a saját múltjába gyökerezve, de részben már