A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - ifj. Barta János: Falu és külvilág

úton, de inkább közelebb a kapcsolatteremtő szegénységhez, foglaltak helyet e rangsorban. S bizonyára a külvilág is tudatában volt a vidék tisztes szegénységének. A vizsgált kelet-abaúji falvak kapcsolatkeresései sok vonatkozásban egyoldalúaknak bizonyultak. Az idevalósiakat egyszerre több összetevő is rászorította az utazásra, lakóhelyük elhagyására. Hozzájuk ezzel szemben csak kevesen jöttek. A gabonakereskedőkről és ügynökökről már szóltunk, ők azonban olyan idegennek számítottak, akikkel nem lehetett egyenrangú kapcsolatokat létesíteni. A századfordulón itt is megfordultak a felvidéki vándorárusok és iparosok: drótosok, ablakosok, sonkolyosok Szepesből, Sárosból, Rozsnyó vidékéről, Tornából, a fonyiak emlékezete szerint Trencsénből is (ami nehezen hihető), meszesek az „Alföldről" (valójában Borsodból). A legöregebbek még lengyel vándorárusokra is emlékeztek a múlt századból, amikor különben az árusított cikkek köre is tágabb volt, helyi bolt híján koimázt (kenőcsöt) és petróleumot is tőlük vásároltak. A vándorárusok — maguk is falusiak, szegények lévén —• már jóval közelebb kerülhettek a vidék lakosaihoz. A két világháború között jelentek meg a „Hutábul" származó üvegesek, drótosok. (A hegyközi Kis-, Nagy- és Vágáshutáról van szó.) Említettük, hogy átmentek a vidéken a felvidéki aratók is, de itt nem foglalkoztatták őket. E kelet-abaúji falvak szűkös szántójukkal, de számottevő legelőjükkel s erdőjükkel ahhoz nem voltak elég szegények, hogy e vándorárus életmódot vállalják, de nem voltak elég gazdagok sem, hogy a környezet figyelmét jobban magukra vonják. A búcsújárás rokoni, baráti látogatásainak viszonzom kívül kevés környékbeli fordult meg e falvakban, amelyek sem áruikkal, sem más vonzerejükkel (vásár, piac) nem tudták felkelteni a szomszéd falvak érdeklődését. Szerencséjük így az lett, hogy forgalmas útvonalak s jelentős csomópontok közelében feküdtek, így a maguk egyoldalú kapcsolatteremtése is kiszakíthatta őket elzártságukból. Tanulmányunkban meglehetősen statikus képet rajzoltunk egy látszólag régmúlt időszakról, a modern világ közlekedési eszközeit nem ismerő állapotról. Idősebb adatközlőink valóban gyakran emlékeztek vissza az első világháborút megelőző időszakra. A tanulmányunkban megörökített kép mégsem csak ezé a régmúlté. A közlekedési lehetőségek fejlődése (a miskolc—kassai vasútvonal megnyitására 1860-ban, a szerencs—kassaira 1909-ben került sor) nem hozott azonnali változást a hagyományos érintkezési formákban. Ezek egy részére ugyanis a vasút hatástalan maradt: vásárra (marhával) továbbra sem lehetett vonattal járni, de a búcsújárás is sokáig elképzelhetetlen lett volna vasúton. A vasút legfeljebb a gyakrabban piacozó asszonyok útját könynyítette meg. A hagyományos gazdálkodási és szellemi viszonyok még a felszabadulás után is jó egy évtizedig éltek, s hatottak a falvak életében. így nagyjából érintetlenek maradtak a korábbi kapcsolat formái is. A régi gazdálkodási és életforma teljes felszámolására lenne szükség az új eszközök hasznának érvényesüléséhez, ami — e falvakban is — jobbára csak a gyűjtésünk óta eltelt másfél évtized alatt indult meg. A gazdasági élet fokozatos átalakulása, a mezőgazdaság országos kollektivizálása nyomán, a vidék nehézkesen dolgozó kisgazdaságainak rentabilitását ingatta meg, s ennek következtében innen is mind többen indultak, hogy idegenben, a nagyiparban (Szerencs, Kazincbarcika, Miskolc, Leninváros) vállaljanak állandó munkát, otthoni gaz-