A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hajdú Imre: Mondák az abaújszántói Sátor-hegyről

A szőlő, mely szent növénye e történelmi vidéknek, évszázadok óta díszlik az enyhe emelkedők ölén, s alatta a szélesen elterülő „hegyszoknyán" félkörben található maga a település, Abaújszántó. Házaival, utcáival, lélegzetével. Ez a koporsó alakú hegy szakasztott mása a Szentgyörgy-hegynek, amely a Balaton partján óvja a Tapolcai-medencét. De ha település és hegy kapcsolatára „példahasonlatokat" keresünk, említhetjük Buda hegyeit, a Gellértet, a Jánost, a Hármashatár-hegyet; Miskolcot és az Avast, vagy éppen Sopront a Lővérekkel. Mint legtöbb természeti képződmény — különösen a régebbi korokban —, ez is megmozgatta az emberek fantáziáját. Nem véletlen, hogy Abaúj szántón semmi máshoz nem fűződik annyi monda, történet, meseszerű elbeszélés, mint éppen ehhez a kihunyt vulkáni kúphoz. A történetek közül legtöbbet Homonnai István, helybeli általános iskolai tanár ismer. Vele indulunk el egy sátor-hegyi kirándulásra, hogy miközben megcsodáljuk a télben pompázó természetet, szóban elevenítsük fel a természeti képződmény emberteremtette mondavilágát. A hegyoldalba települt házakat elhagyva, szőlők következnek. A furmint és hárslevelű táblákon itt-ott szárazzá keményedett leveleket zörget a januári szél. A barnára érett szálvesszők talán meleg, nyári napokról álmodoznak. Néhány hónapja még hangos volt a vidék. A szüretel ők lármája, vidám jókedve akkor életet adott a most teljesen kihalt tájnak. Mielőtt az erdőbe érnénk, az egyik emelkedő végén megállunk. Alattunk Szántó piros tetős házai, körülöttünk az alvó szőlők. — Nézzen arra jobbra, a Krakkó-hegy irányába! Azt a szőlőt ma is úgy nevezik: Barátok szőleje. Arrább azt a másikat pedig Piroska dűlőnek — mutatja Pista bácsi, s amíg szemem ismerkedik a jelzett iránnyal, megelevenedik a névadás története. — Történelmi adatok sprint ezen a vidéken a szőlőt az Anjou-királyok alatt hazánkba érkezett szerzetesek kezdték telepíteni, a XIV. században. Ekkor kerültek Szántóra a veres barátok, a ferencesek. Volt közöttük egy rendkívül komoly, nagy tekintélyű, a munkában soha el nem fáradó barát, akit Johannesnek neveztek, ö volt az, aki a szántóiakat megtanította a szőlőművelésre, s tőle tanulták meg a malter nélküli támfalak, az úgynevezett garádok építését. Nos, a barátok szőleje mellett — ahol Johannes gyakran dolgozgatott — egy helybéli öregember (a neve sajnos nem maradt fenn) szintén telepített szőlőt, sőt a területre még egy kis kunyhót is épített. Jó szolgálatot tett ez a kunyhó, mert a nyári felhőszakadások idején a szőlőben kapálgatók menedéket találtak benne. Történt egy alkalommal, hogy az eső elől menekülő Johannes barát a kunyhóban egyedül találta az öregember szépséges unokáját, Piroskát. A csak a vallásnak és a munkának élő szerzetes a gyönyörűséges Piroska láttán azonnal szerelemre lobbant. De mivel hite még a szerelemnél is erősebb volt, az érzést ördögi kísértésnek tartotta, s este, amikor visszaért a kolostorba, a rend főnökének azonnal meggyónta „vétkét". Meghallgatva őt a rendfőnök, így szóla hozzá: Vedd a botodat, Johannes és vezekelj! Indulj a Tiszán túlra, ahol nem süt olyan erősen a nap, mint errefelé, ahol nem ver olyan sebesen a szív, mint itt... S Johannes, akit a szántóiak igencsak szerettek, többet nem adott életjelt magáról. Később a protestantizmus idején a kolostort is felszámolták, s a veres barátok elmentek a községből. Emléküket, Johannes emlékét azonban máig is őrzik a Barátok szőleje és a Piroska dűlő...