A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hajdu Imre: Kihaló mesterségek

3. kép. Jósvafői fejfák — Ezek a lábfák. Két méter hosszúak, ezekre fektetve hozták ki a temetőbe a koporsót. A rudak végét — már aki ilyet rendelt — szintén díszesre faragtam. Temetéskor mindhármat a sírgödör végébe állították, a középsőt a fejfával egyvonalban, míg a szélsőket a sír két szélébe. Ilyen lábfás sír nem sok van a jósvafői temetőben . . . Bak István jó néhány esztendeje nem készít fejfákat. — Az oka? Megrendelés lenne, nem is az a baj. A 82 év és az egészség, ezek azok, amelyek meggátolnak abban, hogy szerszámot vegyek a kezembe ... Furcsa véletlen volt, hogy egy 82 éves emberrel temetőben fejfákról beszélgettünk. A fejfákról, az egykori faragványokról, amelyek némán meredtek elő a földből. Tiszteletet adó, emlékeket ébren tartó, szív- és csillagmintás tölgyek. Hosszú évszázadokba nyúló kultusz szimbólumai a lét és nemlét határán. Származásuk •— és itt idézzük a pécsi Janus Pannonius Múzeum tragikusan elhunyt néprajzkutatóját, Zentai Jánost — „ősi múltra utalnak . .. Ősi hagyományaiknak élő tárgyi emléke alig maradt. Szinte egyetlen a fejfa — ezért úgy tekintsünk .rá!" * Nyerges és szíjgyártó, perecsütő, fejfafaragó. Három különböző foglalkozás, tevékenység. Különböznek anyagukban, termékükben, rendeltetésükben. Egy dologban azonban azonos mindhárom. Olyan mesterségek, amelyeken „túlhaladt" az élet. Olyanok, amelyeknek múltjuk, s legfeljebb jelenük van. A jövő már nem az övék ... ... mert a szakmák, mesterségek ugyanúgy születnek és halnak, akár az ember. Az élet „teremti" meg azokat, s ő dönt sorsuk felől... HAJDÚ IMRE