A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hajdu Imre: Kihaló mesterségek

... és sorolta a kilencszázhúszas évek híres, borsodi szíjgyártómestereit. Privilovics Sándor, Mathiász, Boros, Lukács, Kmetty ... mindegyikükről mondott egy-két jó szót. Leginkább Privilovicsot dicsérte. Ö is nála tanult. Az öreg emlékezete vágott, mint a borotva. Az inasélet 1912. október 15-től 1917. október 15-ig tartott. 1923. október 11-től azután már önálló mester Bodnár József, Rudabányán. Megmutatta az iparigazolványát. Az akkori edelényi ipartestület állította ki. És hogy mennyire jól sajátította el a szakmát Privilovics mestertől, azt az 1924-es miskolci ipari kiállításon kapott ezüstérem és elismerő oklevél is bizonyítja. Később, önálló iparos korában neki is voltak tanítványai. Nem egy, nem kettő. A legutolsó 1940-ben szabadult, de azóta már elment a bányához dolgozni. — Nem csodálom. Nincs munka. Nagyot változott azóta a világ. Ebből a szakmából már nem lehet megélni . . . Azelőtt, míg ló volt annyi, mint most gép, olyan sok megrendelést kaptunk, hogy alig győztük megcsinálni. Keresett, megbecsült embernek számított a szíjgyártó . . . A sajókazai kis műhelyben ottjártamkor is rend volt. — Igaz, a szerszámok ma többet pihennek a munkapadon, mint régebben, de azért rendnek kell lenni most is. Ki tudja, mikor kell újra kézbevenni őket? Szíjhúzó tüske, sléffes ár, tőrár, cakkoló, sliffkés, karcoló cirkli... — röpködtek az idegenül hangzó szerszámnevek. A varrószéket, a kossüt, ezt a furcsa alakú fasatut, amely a bőrök rögzítésére szolgált, munka közben is bemutatta. A fiók mélyéről előkerül a szíjgyártók mérőeszköze: az igazi bécsi collstok. Megismertetett a szakma mértékegységeivel is. A sukk 12 coll, a fél sukk — két ököl egymás mellé rakva — hat coll. — Nagyon szerettem ezt a szakmát, és úgy érzem, értettem is minden csínját-bínját. — Magyarázatképpen még hozzátette: — Mert tudja, sohasem az a fontos, mit csinál az ember, hanem az, hogyan csinálja. Ez dönti el, mester-e az illető, vagy sem . .. Különös, szép mesterség az övé. Teljesen megismerni néhány órás beszélgetés alatt lehetetlen volt, hiszen annak idején az elszegődött inas is öt esztendeig ismerkedett vele. Mégis, e röpke idő elégnek bizonyult arra, hogy az ember megérezzen valamit a szakma varázsából. Lehet, hogy a kuriózum jelleg tette, lehet hogy nem, mindenesetre a belépő tisztelettel állt meg az ősi szakma egyik öreg műhelyében, soha nem látott eszközök előtt. * — Én nem hallottam, hogy máshol csinálták volna. Igaz, édesanyám mesélte, hogy az I. világháború után hazajött hadifoglyok Sátoraljaújhelyen vettek tőle perecet, s azok mondták: szent olyan, mint amilyet Oroszországban ettünk ... Azelőtt, még az én gyerekkoromban is, a fél falu ezzel foglalkozott. Hordták vásárokra, Encsre, Tokajba, Üjhelyre, Miskolcra, Szántóra, a pataki kollégiumba. A vásár időpontja előtt 2—3 nappal egy mázsa lisztet is kisütöttek. A napján aztán szekéren, később vonattal vitték a fehér gyolcsból varrt zsákot, benne az erdőhorváti perecet... A kemencét régen rakták. Murák Jánosné azért jól emlékszik rá: pontosan 48 éve. Inkább kenyérsütésre készült, bár már akkor is sült benne perec szép-