A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hajdu Imre: Kihaló mesterségek

Kihaló mesterségek Mint télvégeken a hó, ők is úgy fogynak el, észrevétlenül. Munkásságuknak már nemigen lesznek folytatói, tovább vivői, az apáról fiúra szálló mesterségbeli tudás előbb-utóbb megszakad. S ha majd ők is elköltöznek az élők sorából, az ősi mesterség legfeljebb az emlékekben él tovább. A sokat forgatott szerszámokat a következő nemzedék úgy többé nem veszi kézbe, hogy alkosson velük. Számukra csak muzeális értékű tárgyak lesznek, egy át nem élt korszak néma tanúi. Forgatgatják, nézegetik, s talán azon töprengenek majd: ugyan miként is használták ezeket? . . . * A fényképeket beszélgetésünk közben hozta be a felesége. Töredezett szélű, megsárgult kép volt, van annak már ötven esztendeje is, hogy készítették. Az öreg — akkor még fiatalon — feleségével, meg két tanulóval áll a műhely ajtajában. Jobbról-balról pompás lószerszámok, nyergek, az ajtó felett díszes cégtábla. Rajta a felirat: Bodnár József, nyerges- és szíjgyártómester. Figyeltem a képet, de lopva az öregre sandítottam. Ö is a képet nézte. A 80 év felé hajló Józsi bácsi pirospozsgás arca még pirosabb lett, és szemében felvillant valami örömféle, valami tűz. A szekrény mélyén heverő fénykép néhány percre visszahozta számára a fiatalságot. Azután letettük a képet a munkapadra, és az idős mester is visszazökkent a mába. Igaz, némi nosztalgiával még megjegyezte: — Akkor más világ járt a szíjgyártókra ... Valóban. A nem nagy, de rendben tartott műhely mennyezetéből árván, rozsdásan lógó kampók akkor fényesek voltak a lószerszámok terhe alatt roskadozó rudaktól. Harminc-negyven pár kész lószerszám várta mindig a vásárlókat, akik sűrűn megfordultak Bodnár József műhelyében. Akkor nem holmi óraszíjakat kellett készítenie, de hát azóta visszájára fordult a mesterség. Vevő ritkán jön, aki mégis benyit, annak sem nyereg kell, vagy ostor, hanem nadrágmeg óraszíj. — Olyan ez, mint amikor a kerámiaművész mázatlan virágcserepeket készít... A szíjgyártó igazi munkája a díszes lószerszámok készítése volt. Józsi bácsi 1960-tól — akkor ment nyugdíjba a Boldvai Állami Gazdaságból —, alig készített lószerszámot. Sőt, a gazdaságban sem tudtak már neki megfelelő munkát adni. Szinte mindent gépesítettek, a lovakat elvitték másfelé, így lószerszám sem kellett. A nyugdíjazás óta feleségével csendesen éldegélnek sajókazai házukban. Azóta már csak elvétve tévedt be hozzá egy-egy lovas gazda, de leginkább akkor is csak javítanivalója akadt. — Nincs már szükség a mi munkánkra. Azt hiszem, velem együtt ez a szakma is kihal a megyében. Pedig.. .