A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

SZLOVÁKIAI TÉKA - M. Markus: Szlovák—magyar interetnikus néprajzi kutatások

állításon is szépszámmal szerepeltek szlovák csipkék, faragások és egyéb népművészeti alkotások. Az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő hasábjain több, igen értékes adatközlés lát napvilágot, elég ha itt most csak Istvánjfy Gyula, Záturecky J., Medvecky Soma, Versényi György, Nagy József neveit említjük. A 20. század első éveiben kiadott évfolyamokban már igen értékes, forrásértékű tanulmányok jelennek meg e kiadványokban, gondolunk itt például Csippék Jánosnak a szlovák sáfrányosokról és olejkárokról írott dolgozataira. Nem kevésbé értékesek a további évfolyamokban Ernyei József, Hajnal Ignác, Sztancsek János, Novak Lajos, Banner Benedek és Valentinyi György tanulmányai. A századforduló éveiben, de különösen a 20. század első évtizedeiben a szlovák—magyar folklórkutatások terén a legkomolyabb és világszerte is elismert teljesítményt a magyar Bartók Béla érte el. A szlovák néprajztudomány a legnagyobb hálával emlékszik meg róla. Azt hiszem itt most nincs szükség érdemeinek különösebb méltatására. Bartók mellett csaknem egyidőben, igen komoly szokás- és hiedelemkutatásokat folytatott Róheim Géza is. Sajnos az akkori polgári néprajztudomány képviselői mind Bartók, mind Róheim összehasonlító kutatásainak eredményeit lebecsülték. Érdemeiket csak a későbbi kutatások ismerték fel. Az első világháborút követő évtizedek irredenta és revíziós éveiben a szlovák—magyar interetnikus néprajzi kutatások terén újra mély csönd állott be. Ezt a csöndet a harmincas években az akkor létesített néprajzi tanszékeken nevelődött fiatalabb folkloristák és néprajzosok kezdték megtörni. Itt elsősorban Honti János, Gunda Béla, Ortutay Gyula, Erdei Ferenc voltak azok, akik a Duna menti kisnépek békés együttélése híveinek táborába tartoztak. Ortutay Gyula Tessedik Sámuel írásainak hatása alatt dolgozik, így fedezi fel a Szabolcsba vetődött rutén származású Fedics Mihályt. Gunda Béla Szarvas és Orosháza környékén az alföldi szlovákok környezetében ismeri meg a szlovák parasztságot, s nem utolsósorban éppen Csaplovics János írásainak ihletése következtében figyel fel a kárpát-európai vándorló, házaló árusokra. Még a II. világháború éveiben végigjárja az északkeleti és délkeleti Kárpátok gerinceit, völgyeit. Megismerkedik életformájukkal, a második világháború végeztével felkeresi a szlovák drótosok, olejkárok, sáfrányosok, az oláh-valach pásztorok falvait. Tapasztalatainak eredményeit számtalan kisebb-nagyobb tanulmányában magyarul, szlovákul és más idegen nyelveken is publikálja. Ezeket az interetnikus tartalmú néprajzi írásait a legszemléltetőbben az „Ethnographica Carpatica" és a „Néprajzi gyűjtőúton" című munkáiban tette közzé. Az általa vizsgált interetnikus néprajzi témák felölelik a néprajztudomány csaknem minden részét. (Gyűjtögetés, vadászat, halászat, földművelés, táplálkozás, méhészet, pásztorkodás, házaló kereskedelem, teherhordás, népszokások, hiedelmek, s folklór területe). A szlovák—magyar interetnikus kutatások terén Gunda Béla tanulmányai igen sokatmondóak. A II. világháború legnagyobb zajában megjelenik a Magyarságtudományi Intézet kiadásában a magyarországi szlovákok egyik jellegzetes népcsoportjának, a nyíregyházi tirpákoknak részleges néprajzi monográfiája: „A bokortanyák népe" címmel. (Budapest, 1943.) Ez a munka elsőízben próbálta összefoglalni és egyben összevetni az Alföldre a 18. században lehúzódott szlovák népcsoportok egyikének közel két évszázados szimbiózisát a szomszédos magyarsággal. (Sajnos ez a néprajzi monográfia az akkori háborús viszonyok miatt csak