A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Lajos Árpád: Matyó mancsozó botok

s a husángok elengedésével. A fiúk nagy erőkifejtéssel és gyorsasággal játszottak. Az elütött teke igen gyakran 70—80, sőt közelítőleg 100 méternyire is elrepült. A kapóknak egymástól jó távolságra kellett szóródniuk — nehogy a feléjük repülő tekétől megsérüljenek. Érthető, hogy ezt a játékot sokfelé tiltották is. Az ütőknek oda-visszafutással rövid idő alatt nagy távolságot kellett befutniuk. Feladataikat nehezítette a 70—80 cm hosszú, vékony (kb. 700—800 grammnyi súlyú) husángokkal való célzás. Magához a játéktérhez nagy kiterjedésű, kemény terep kellett. Első pillanatra különös és elgondolkoztató, hogy adva vannak célzásra és ráhajításra alkalmas borsodi (matyó) mancsozó botok, s méghozzá díszesek, de az említett hármas szabályú mancsozásra a matyó megkérdezettek — legalábbis századunk 30-as évei óta — nem emlékeznek, még annak ellenére sem, hogy ez a kategória a matyóságtól délre eső területeken is sokfelé emlékezetes, bizonyságul arra, hogy a palóc mancsozás az Alföld irányaiban terjedt. Kiindulva a század elején gyűjtött és a Herman Ottó Múzeum tulajdonába került matyó mancsozó botok szerencsés meglétéből, szűrjük le, mit bizonyítanak ezek, s mi más egyébhez kapcsolhatjuk őket. A hármas játékszabályú mancsozást a matyóság is játszotta. Ebből nem von le semmit sem a visszaemlékezés hiányossága, illetőleg másféle mancsozó (teke) játékokra való emlékezés. Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy ez, a tekejátékok hármas szabályú kategóriája itt nagyon hamar megszűnt, jóval hamarabb, mint a palócoknál. A szépmíves ütőfákkal lányok játszottak, akik e játékeszközöket ajándékba kapták a legényektől. A fiúk vagy maguk készítették — az ügyesebbek — vagy barkácsoló mestereikkel készíttették el. A fiúk figyelmessége a díszítésre és csörgőzésre, helyenként a névberakásra is kiterjedt. A lányok persze kímélték az ütőbotokat: csakis „fentségre" játszottak, a mancsot tehát feldobás után a levegőben célozták meg, s hajították el a mancsozó botokat. Földön álló, vagy guruló mancshoz sohasem csapták ezeket a kis remekeket. Továbbá, hogy a díszítést kíméljék, puha terepen, lehetőleg gyepes földön (páston) játszottak. A palócság körében sokáig erősen őrzött mancsozás, mint a magyar tekejátékok egyik legsajátosabb kategóriája, a hármas játékszabályon alapuló keleti típusú sportjátékok felé mutat. Játékmenetében élesen eltér azoktól a nyugaton igen elterjedt kuglizó játékoktól, melyeket ma a városi közvélemény teke-néven foglal össze.

5 t Lajos Árpád JEGYZETEK 1. Dorner Á.: A mancsozás. Néprajzi Értesítő XIII. 1912. 195.; Malonyi D.: A magyar nép művészete. V. A palócok művészete. Bp., 1922. 2. Lajos Á.: Díszes fafaragás a Hór völgyén. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, III. Miskolc, 1963. 117. 3. Lajos Á.: Mancsozás-tekézés. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XI. Miskolc, 1972. 404—405, 418. 4. Dorner A. i. m. 196. 5. Második világháborús hadifogságom idején Proszkurov, Zsitomir és Kiev környékén megfigyeltem, hogy szovjet katonák szabad idejükben (oroszok, grúzok, sőt kirgizek is), hajító husángokkal céloztak, dobtak, s elhajított botjaikat odavissza futással beváltották. Elütendő játékeszközként földreállított fapecket használtak. Ezt a játékot, a „gorodki"-t ma is kedvelik. Változatai nálunk is megvannak „csülközés", „kecskézés", „bakozás", „gedázás", „csigézés" stb. néven.