A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Lajos Árpád: Matyó mancsozó botok

lített két név közt ma már nehéz olyan összefüggést találni, hogy a két fiatal ismerte egymást, viszont könnyű megállapítani, hogy ezek a fák nemcsak sporteszközök, de szerelmi ajándéktárgyak is voltak. Egyébként az Aranyosi család törzsökös família volt Szentistvánon, utódokat itt ma is ismerek, viszont a Szentistvánon is lakó Lukácsok fő fészke helyi ismereteim szerint a Hór-melléki Cserépfalu. Nincs kizárva, hogy a szentistváni mancsozó botokat cserépfalvi faművesek készítették, s a szentistváni legények szívesen rendeltek ilyeneket a közismerten hatalmas területeket bejárt cserépfalvi díszművesektől. A név nélküli szentistváni példány ornamentikája az előbbi gazdagságánál kevesebb, bár archaikus vonásai vetekszenek vele. E példánynak, melyet utoljára említek meg, markolatán egy aránylag mély, kb. 7 cm-nyi kerületű négyzet alakú, vakablakszerű befaragás látható (6., 8. kép). Eredetileg tükröcske volt itt beillesztve — ez időközben kihullt; az említett kis négyzet a markolat belső görbületén van, elütéskor aránylag védve volt az eltörés ellen. A mezőkövesdiekhez hasonlóan a szentistváni mancsozó fák is — vastagabbik végükön, kis kifúrt üregbe rejtve és facsappal elzárva, söréttel csörgőzöttek voltak. Kompozícióik mintaszerűek. A bemutatott két mezőkövesdi és két szentistváni játékeszköz, de az itt nem közölt öt szentistváni változat is — pillanatnyilag elszigetelt jelenségnek tűnik. Nevük: mancsozó bot. Funkcióban, működtetésben mégsem sorolhatók azokhoz a matyó sportjátékokhoz, melyeket Mezőkövesden és Szentistvánon, Tardon évtizedeken át mancsozónak, mancsolónak neveztek, neveznek ma is. Játékmenetük lényege Mezőkövesden és Szentistvánon a fahusánggal lyukbaterelgetős sportjáték (egy fiú küzd társa ellen, fahusánggal fagolyót igyekszik egy földbe ásott kis gödörbe terelni, mialatt társai, mint ellenfelek arra összpontosítanak, hogy husángjaikkal messze elgurítsák tőle a fagolyót: ez egyébként országosan mindenfelé elterjedt teke-játékkategória volt), Tardon viszont előnyös pontok szerzésében versenyző ellenfelek célzóversenye volt.

3 — Ha azonban a matyó mancsozó botokat az Ipoly-menti palócokéval hasonlítjuk össze, s működtetésükben összefüggést keresünk amazokéval,

4 egy olyan fagolyós játékkategóriához jutunk, melynek lényege: hármas játékszabály, s mégis mintha ettől a matyó játék eltérne. A Dorner Aurél által ismertetett, s Malonyai Dezső hatalmas népművészeti gyűjtésében is szereplő Ipoly-menti mancsütőfák alkalmazásával a palóc mancsozás három fő mozzanata domborodott ki: két csapat játszik egymás ellen, az ütők és kapók; 1. az ütők a fagolyók elütésekor ütőfáikat is elhajítják... 2. ütőfáikért kiszaladnak, s ezeket visszafutva beváltani iparkodnak, 3. mialatt a kapók igyekeznek megelőzni és így szerepcserére kényszeríteni az ütőket a fagolyó gyors megszerzésével, s a megszerzett botjaikkal visszafutó ütő játékosokat megelőző bedobással, vagy az ütők vonalán belülre, vagy egy semleges gödröcskébe való juttatásával. E hármas szabályú játékkategória a palócságnál és tőlük délre is jól variálódott. A mancsozásnak ezt az eredeti kategóriáját (sok helyt más elnevezésekkel: gancsozás, güncsázás, tekézés, turkázás, kámbázás, kámpázás) a 30-as évek végétől folytatott kutatásaim tapasztalata szerint zömmel fiúk játszották, dísztelen fahunságokkal (kámbákkal) mint ütő, és gömbölyű fadudorokkal (gáncsokkal), mint elütendő játékeszközökkel, mégpedig kétféleképpen is: „lentségre" (földről való) és „fentségre" (a mancs felhajítása után levegőből való) elütéssel, a* 115