A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Fügedi Márta: A Herman Ottó Múzeum pásztorbotjai

A kampós formát elsősorban a juhászok használják, ugyanis a kampó horgát a birka hátsó lábába akasztva könnyen kifogható a nyájból az állat. A bunkós végű, gyakran ólmozással nehezített botot nagyobb állatok terelésére, megfékezésére használták, ugyanakkor fegyverül is szolgált a pásztornak. A baltát ügyesen kezelték a kondások, így hasznos fegyver volt a megvadult kan ellen is. Egy-egy pásztorbot sokoldalú hasznosítására, arra, hogy mint használati eszköz, formai adottságaival mennyi feladatot teljesíthet, jó példa a juhászkampó. A rühes birka nyájból való kifogása mellett a pásztor használja napóraként is, a földbe dugott bot árnyékából ugyanis meg tudja állapítani az időt. Esős, hideg, szeles időben, amikor a földre ülni nem lehet, a kampójára könyökölve pihenhet a pásztor, vagy átveszi lába között a botot és ráül, illetve tulajdonképpen csak guggol, s a boton megtámaszkodik. A döglött juh négy lábát összekötve a pásztor vagy bojtárja beledugja a kampót, s a hátára véve szállítja el az elhullott állatot.

2 Azt tartják, hogy nem is pásztor, akinek nincs botja, az csak olyan „kinszeredett pásztor". Pásztor és botja összetartozását fogalmazza meg a Sályból gyűjtött pásztornóta szövege is: „Gulyás vagyok mint akárki Nem megyek zabot aratni Gulyás botom útitársam Jó két kutyám a bojtárom."

3 A pásztorkodásnak nagy és gazdag hagyományai az Alföldön, valamint a Dunántúl dombos, hegyes vidékein vannak. Borsod megye változatos tájain a pásztorkodás, állattartás jellege is változó. A Bükk és Cserehát vidékén a juhtartás dominált, de az erdős vidékeken nagy sertéskondákat makkoltattak/' Az alföldivel rokon jellegű pásztorélet a Bükktől délre eső dél-borsodi területen volt, Sály, Mezőkövesd, Mezőcsát vidékén, ahol a múlt század közepéig még igen nagyarányú szilaj állattartás folyt. A rideg pásztorkodás már régen megváltozott, a jószágokat rendszerint csak a község közelében legeltetik reggeltől estig. Igazi pásztort is ritkán találni már, a pásztortársadalom külön életrendje és megkülönböztetett tekintélye megszűnt. A pásztorélet sajátosságai a pásztorművészet körülményeit és jellegét is meghatározzák. „A jó legelőn a pásztor napról napra egyedül volt a nyáj mellett, munkája és beszélni való ja nem sok akadt, s akinek tehetsége és kedve volt, faragni kezdett" — írja Manga János.

5 A pásztor elsősorban olyan tárgyakat vagy eszközöket készített, amire magának és társainak, illetve családjának szüksége volt a mindennapi életben. Megrendelésre, eladásra csak néhány híressé vált faragó pásztor dolgozott. A botokat saját és mindennapi használatra csak kevéssé díszítették, a gazdagon faragott, díszített botokat ünnepi tárgynak, megrendelésre vagy ajándékba faragták. A botok faanyaga a lehetőségek és az egyéni ízlés szerint változott. Az észak-magyarországi erdős-hegyes vidék bő választékot nyújtott a botok készítéséhez. Gyakran az alföldi pásztorok is erről a tájról, főleg Gömörből és Zemplénből szerezték be az alapanyagot, a fát. Az alföldi pásztorok előtt nagy volt az értéke, egy kisbárányt is adtak érte, vagy egy félkilónyi „füstölnivalót". Sokan lejártaik árulni az Alföldre. Van olyan, aki kivág 30—40 darabot, és leviszi túl a Tiszán, ha meg vásári napra megy, többet is visz, és azt ott7 97