A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. (Miskolc, 1975)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Végvári Lajos: Emlékezés Munkácsy Mihályra

közlés fontosságára vonatkozó hagyományokat. Ezért tudott a magyar avantgardizmus első hulláma olyan aktívan részt venni a tanácsköztársaság művészetében: az emberöltők folyamán kialakult tradíciót is folytatta, nemcsak az új formanyelvet kereste. Munkácsy művészetének központi fontossága nem engedi meg, hogy munkásságát kozmetikaijuk, vagyis, hogy kizárólag a nekünk tetsző vagy az általunk követett művészeti iránynak megfelelő mozzanatokat fogadjuk el életművéből, s a többit mint akadémizmust, illusztratív tematizmust elutasítsuk. Kisebb formátumú művész esetében ez az eljárás nem kelt megütközést. Ám gondoljunk arra, milyen igazságtalan és történelmietlen magatartás volna, ha valaki Petőfi munkásságát csak szerelmi lírájára vagy a tájleírásokra korlátozná, s a többit korszerűtlennek nevezné vagy túlmutató vonatkozásai miatt nem művészetként kezelné, hanem csak történelmi dokumentumnak fogadná el. A képzőművészetben, s főleg annak elméletében az impresszionizmus óta erős törekvés él arra, hogy felségterületét korlátozza, saját tiszta formáját keresse. Ennek a folyamatnak egyik eredménye a művészet korábbi világképet formáló teljességétől való eltávolodás, ami egyben az emberitől való elidegenedés folyamatát indította el. Bizonyos, hogy a tiszta művészetre való törekvés új és izgalmas esztétikai lehetőséget is teremtett. Az sem vitatható, hogy a tiszta művészetre való munkálkodásnak meghatározott történelmi szükségszerűség az indoka, a nem egyszerűen a művészek önkényes játékának eredménye. Sőt, még azt is el kell ismernünk, hogy a tiszta, vagyis autonom művészetre való törekvés kihatott azokra az alkotókra is, akik ragaszkodtak a korábbi művészetfelfogáshoz, az élet teljességéhez. A téma vagy pontosabban szólva a nagy téma, bizonyos mértékig hitelét vesztette ebben az átalakulásban. Hiba volna azonban a tematizmust még ebben a megrendült állapotában is összetéveszteni az akadémizmussal, Munkácsy nem képviselt semmiféle akadémizmust. Ehhez hiányzott nála az akadémikus mesterségbeli tudás, és ami még fontosabb, az akadémizmus mentalitása. Az akadémizmust hiányainak felsorolásával lehet jellemezni. Az akadémizmus nem ismeri a közlés elemi sodrását, nem tombolnak benne az egymással küzdő indulatok, a művész nem aggódik a kifejezés személyes és eredeti formájáért, nem bántja őt egyéni mozzanatokról való lemondás, nem aggódik a szokvány átvétele miatt : sőt éppen ezekben a negatívumokban leli örömét és fedezi fel az értéket, amely konvencionális érték. Munkácsy nem veszi át a másoktól kialakított aranyszabályokat, mindig a maga útját járja, még akkor is, ha ez nem sikeres. Az a nagy festői erő, amelyet minden bírálója elismer fiatalkori müveiben, később sem veszett el, legfeljebb elgyengül: jelen van tehetsége az ún. szalonképekben is, amelyeknek az a sajátosságuk, hogy előadásmódjuk, festői megvalósításuk jóval igényesebb, mint mondanivalójuk. S nem beszélhetünk akadémizmusról még a nagy vallásos kompozíciók kapcsán sem. Fülep Lajos, Munkácsy készségét nagyon találóan egy filmrendezőéhez hasonlította. Ezt a hasonlatot korszakunkban nem tekinthetjük bírálatnak, inkább Munkácsy tehetségének realista — vagyis nem akadémikus — voltát hangsúlyozza. A magam fogalmaira fordítva Fülep megállapítását, a tematika elsődlegességét, a nem transzformált valóságnak művészi értékként való elfogadását látom ezekben a művekben. Munkácsy filmszerűsége nem is véletlen: ma