A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. (Miskolc, 1975)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Cenner Mihály: Déryné alkonya

tendánsnál, amint ezt Déryné maga írta 1869. június 17-én kelt levelében Prielle Kornéliának.

31 A rábeszélés sikerrel járt, Déryné vállalkozott a fellépésre. Törs Kálmánnak azonban másként adta elő, mint ahogyan később leírta ő maga. Törsnél: „Lássa, keresztanyám, jutalomjátékom lesz; keresztanyám régi híre, s az a rendkívüli dolog, hogy tizenhat évi elvonultság után ismét föllép, nagy érdeket fog kelteni. Aztán olyan szerepet választunk, melyet ülve is elmondhat."

32 Egressy emlékezéseiben: „Hogy biztosabban célt érjünk, azt az ürügyet használtuk föl, hogy föllépése által társulatunkat jelentékeny jövedelemhez fogja juttatni."

33 Mivel akár Egressy, akár a színtársulat többi tagjainak jutalomjátékát mind az újság, mind a színlapok hirdették és kiemelték, s a március 20-i előadással kapcsolatban semmiféle ilyen hírt sem az újság, sem a színlap nem adott, tehát nem jutalomjáték volt aznap este a színházban. Azt sem tartjuk valószínűnek — ismerve a napló és a levelek alapján Déryné szerénységét —, hogy a hosszú szünet után ismét színpadra lépő öreg színésznő „utasításokkal látta el" a társulatot a próbákon, s ő rendelkezett volna. Az előadás rendezője az igazgató, Egressy Ákos volt, az viszont valószínű, hogy Déryné esetleges kívánságait rendezés közben figyelembe vette. Idézzük ismét Törs Kálmánt, aki még Egressy Ákostól hallotta az előadás lefolyását és azt így rögzítette: ..Csaknem ölben vitték a színpadra, s Egressy Ákos maga is aggódott a kísérlet sikere miatt, s némi lelki furdalást érzett, elgondolva, hogy e tisztes öreg asszonyt most talán kudarcnak, nevetségnek teszi ki. De már lehetetlen volt a visszalépés: a ház tömve, a játék megkezdődött. Következett a fejedelemasszony jelenete. A karszék, amelyben helyet kellett foglalnia, készen állt. Egressy karon fogva akarta oda vezetni, de ez csendesen viszszatoiá: „Majd csak magam" — monda, s kilépett. A kegyeletes közönség tapsokkal üdvözlé az agg művésznőt, ki meghatottan köszöné meg a szíves fogadtatást. . . Az a törékeny, tehetetlen alak, ki támogató pálcáját elhozta egészen az álfalakig, a 'forró deszkákra' lépve, a riadó taps hallatára mintha egyszerre megifjodott volna egy pár évtizeddel, kiegyenesedett, arca átszellemült kifejezést öltött és játszott oly élénken, annyi hévvel, hogy mindenkit csodálatba s csalódásba ejtett kora iránt. Sőt, midőn az a jelenete következett, ahol a rá fegyverrel támadó vitéz elöl menekülnie kell, oly fiatalos könnyedséggel futott meg. hogy az üldöző alig érte utol." „Ez volt utolsó szereplése a színpadon. Ugyanakkor jutalomjátékot is rendeztek számára, mely szépen jövedelmezett a szegény öregnek, ki már akkor igen szorongatott körülmények között, csupán abból a kis segélyösszegből élt, melyet férje után az államtól, s a Radnótfáy-alapítványból (évi 120 frt.) kapott."

34 Déryné erejének visszatértéről, színpadi átalakulásáról hasonlóképpen ír Egressy Ákos is. Ö azonban nem említi a színpadra való kilépést, amikor Déryné elhárítja a felajánlott segítséget, s maga indul ki a színpadra. Ez egyébként igazi színésznőre vall: ő alakító művész és nem roskatag múzeumi látvány. Öt ne sajnálja a közönség, hogy még járni sem tud egyedül. „Majd csak magam" mondta szerényen, csendesen, s botját a színfalak mögött hagyva indult ki a színre. Ugyancsak hiányzik Egressy leírásából az a jelenet, ahol a fejedelemasszonyt fenyegető vitéz elől futnia kell. Nézzük magát a darabot. Egyetlen kéziratos példánya az Országos Széchenyi Könyvtár Színházi Osztályának gyűjteményében található, a