A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

Szabadfalvi József: 75 éves a Herman Ottó Múzeum

Múzeumunk háromnegyedszázados történetének útját sok gond, sőt kudarc, ugyanakkor sok eredmény és siker szegélyezi. Itt — e szerény megemlékezésben — nem térhetünk ki csak néhány röpke adatra. A felszabadulásig terjedő időben — mint említettem — 3 állandó kiállítás készült. Az időszakos kiállítások száma viszont nagyon magas, szám szerint 74 volt. A tematikában is igen rangos időszakos kiállítások közül említsünk meg néhányat: Miskolc története; Borsodi népművészet; Az avasi kovabánya leletei; A diósgyőri vár emlékei; A magyar szabadságharc borsodi emlékei; Az avasi templomban kiásott régi sírok mellékletei; A miskolci nyomdászat története. Jelentős kezdeményezése volt már századunk első évtizedeiben a Borsod—Miskolci Múzeumnak, hogy a kiállítótermekben az iskoláknak lehetőséget biztosított történelmi és rajzórák megtartására. A kiállítás vizualitása mellett a múzeum biztosította ehhez a további szemléltetőeszközöket, sőt gyakran az előadásokat is. A közelmúltban és napjainkban ismét tartanak közép- és általános iskolai órákat múzeumok kiállítótermeiben és raktáraiban. E, hajdan megvalósult gondolatot fedezte fel ismét a modern múzeumi közművelődés. Emlékezzünk elődeinkre, akik sok ügyszeretettel és hangyaszorgalommal szolgálták intézményünk gyarapodását: Gálfjy Ignác 1907-től 1940-ig töltötte be a Közművelődési és Múzeumi Egyesület elnöki tisztjét. Kóris Kálmán kezdte meg századunk első évtizedeiben a dél-borsodi tájon a néprajzi és népművészeti tárgygyűjtést. Istvánffy Gyula századunk első évtizedeiben jelentős folklórgyűjtéseivel jeleskedett. Leszih Andor 50 éven át volt a múzeum igazgatója. Marjalaki Kis Lajost, Megay Gézát, Komáromy Józsefet, valamint az eltávozott kortársat és barátot, Bodgál Ferencet büszkén valljuk intézményünk fejlesztőinek. Élete utolsó 15 évében, 1914-ben bekövetkezett haláláig Herman Ottó is sokat szorgoskodott múzeumunk serdülőkoránál. A Herman Ottó Múzeum igazi fejlődésének az 1950-es évek elejétől, az államosítással indult. Az öntevékeny — mai szóval élve — társadalmi munkások helyébe fokozottan szakképzett muzeológusok, régészek, történészek és etnográfusok léptek. Az esetleges gyűjtőmunka helyébe lassanlassan a tervszerű kutatómunka lépett. Megindult két periodika, az Évkönyv és a Közlemények. Űtnak indítottak más kiadványokat: a Múzeumi Füzetek és a Néprajzi Kiadványok sorozatokat is. Más múzeumokhoz hasonlóan, intézményünk is mind fokozottabban vállalt részt a közművelődési feladatokból. 1964-ben elkészült a megye történetét bemutató, reprezentatív állandó kiállítás. Ezt a folyamatosan felfelé ívelő pályát szakította meg 1967. augusztus 23-án a múzeum épületének megrokkanása, falának ki dőlése. Be kellett zárni a rangos kiállítást, a károsodott területről el kellett menekíteni a műtárgyakat. Ezt követte azután a múzeum káderállományának meglazulása. Következésképpen fokozatosan rangját vesztette múzeumunk társadalmi síkon is. Merem remélni, hogy az 1974. év — a rangos jubileum éve — fordulatot jelent múzeumunk életében. Befejeződött az öreg skóla épületének helyreállítása, elkészült új állandó kiállításunk, s az egymást váltó időszaki kiállításokkal közel ezer négyzetméterre növeltük a kiállítási teret.