A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Kahunová, Erna: L'udové vinohradnícke stavby a lisy (Lukács László)

T amelyet boltozatos lejáraton keresztül közelíthetünk meg. Ez alul sokszögalakú helyiségben szélesedik ki, amelybe a pinceágak torkollnak. A pincék kicsi fülkéket képeznek, amelyekben 2—3 kisebb hordó fér el. Egy ilyen pince együttes járataival gyakran 15—20 cellából áll, néha több egymás fölötti járattal. Az ilyen pincék tulajdonosai régen rokonok voltak, de az új ásások és eladás miatt egyre több az idegen kézre került járat is. A bortermelés technikai színvonalának növekedésével (borsajtók alkalmazása) a lyukpincék elé présházakat is emeltek. Ema Kahounová szerint ez a hozzáépítés legelőször az idegen, urasági szőlőtulajdonosok pincéjénél történt meg. Dél-Szlovákia szőlőbeli hajlékainak topográfiai elrendeződése igen változatos: néhol a szőlőhegyeken szétszórtan az egyes szőlők végében, a dűlőutak mentén találjuk meg a présházakat-pincéket, máshol szép pincesorokat alkotnak. A szerzőnek fontos megfigyelése, hogy a szőlőbeli hajlékok az építőanyagok és a szerkezet szempontjából általában a falubeli építészeti praxisra támaszkodnak, ezért a szőlőhegyekben a vidék népi építészetének archaikus formái konzerválódnak. A dél-szlovákiai présházak építőanyaga leggyakrabban sár vagy vályog, újabban tégla. A régi épületek tetejét náddal vagy zsúppal fedték, mivel ez a héjazat a helyiségek azonos hőmérsékleten tartását jobban elősegítette, mint a cserép. Később egy kis szoba hozzáépítésével a présház kétosztatúvá vált. Ez a szoba a szőlőbeli munkák idején lakóhelyiségül, máskor a pinceszerezés helyéül szolgált. A présház egyszerű berendezését a szőlőfeldolgozó eszközök és edények valamint a falusi lakószobából kiszorult régi bútorok adták. Érdekes adata a szerzőnek, hogy télen a présházak nyitott kéményében, a szőlőhegyen füstölték a húst. IV. Külön csoportot képeznek a pince nélküli szőlőgazdasági épületek. Ezeknek az egyosztatú kis épületeknek egyetlen helyisége szolgált a préselésre, a bor elhelyezésére és az összes munkaeszköz tárolására is. Ilyen hajlékokat Nagymihály környékéről ír le a szerző. Ide sorolhatók a Pukanec, Krupina, valamint Modry Kamen környéki gyümölcstermő vidékek eredetileg egyhelyiséges házacskái is, amelyek később kétosztatúvá (présház -(- pince) váltak. A munka befejező részében a szerző a szőlőhegyi őrkunyhókkal. csőszházakkal, szőlőhegyi őrtornyokkal foglalkozik. A könyv a szőlőgazdasági épületek legfontosabb berendezésének, a préseknek a bemutatásával zárul. Ema Kahounová munkája azért nagy jelentőségű, mert a téma néprajzi irodalmában egyedülállóan nagy terület anyagát mutatja be, rendszerezi. A magyar borpincék típusokba sorolását Vincze István végezte el (Néprajzi Értesítő, 1958. 83—104.). Vincze István a pincéket két alaptípusra (felszíni présházas pincék, felszín alatti lyukpincék) vezeti vissza, ezek továbbfejlődéséből eredezteti a később kialakult változatokat. Rendszere jól eligazít a különböző típusok történeti alakulásának, földrajzi elterjedésének kérdésében, de azt egy-egy területre vonatkozó részletkutatásoknak kellene további tartalommal megtölteni. LUKÁCS LÁSZLÓ