A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

Balassa Iván: Herman Ottó halálának 60. évfordulójára

kilenc évtized alatt halászati ismereteink többszörösére növekedtek, a Herraanéhoz hasonló összefoglalással eggyel sem rendelkezünk, sem a magyar, sem a külföldi irodalomban. A munka jelentősége nemcsak önmagában keresendő, hanem közvetlen és távolabbi hatása is rendkívüli. Munkácsi Bernát ,,A magyar népies halászat műnyelve" címen etimológiailag dolgozta fel Herman mesterségszótárát. Jankó János is elsősorban erre a könyvre támaszkodott, amikor megírta ,,A magyar halászat eredete" című nagy összehasonlító munkáját, de ez németül is megjelent, így tulajdonképpen közvetítette Herman könyvének eredményeit a nemzetközi tudományos életbe. Herman művének közvetlen vagy közvetett hatását nemcsak a szomszéd népek néprajzi irodalmában mutathatjuk ki, hanem nyomon kísérhetjük a németeknél és finneknél egyaránt. Itthon pedig ez a munka jelentette a magyar anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának megindulását és kiterebélyesedését, és vele a néprajzi muzeológia felvirágzását. Alig jelenik meg hatalmas munkája, máris új irányba fordul érdeklődése. Felfedezi a magyar pásztorság különleges és nagy múltat sejtető világát, ö teremti meg az ősjoglalkozás és a pásztorművészet szakterminusokat, melyeket szinte napjainkig használ a néprajztudomány. A madarak vonulását figyelte a Somogy megyei Nagyberekben, amikor egy kanásznál csodálatosan díszített tárgyakat látott. Ettől kezdve különös gonddal figyelte ennek megfelelőit az egész országban. Felfedezéséről 1891-ben beszámolt a Magyar Néprajzi Társaságban. Életének két utolsó évtizedét a pásztorság vizsgálata töltötte ki — már amennyi időt az Ornithológiai Központ vezetésétől erre áldozni tudott —, és számtalan kisebb-nagyobb munkáján kívül különösen két könyvét forgatunk még manapság is nagy haszonnal: ,,A magyarok nagy ősfoglalkozása" és utolsó munkája, ,,A magyar pásztorok nyelvkincse". Itt eljutottunk Herman Ottó egy újabb kiváló tulajdonságához: a tárgyakat, eszközöket, a velük végzett műveleteket mindig a hozzájuk kapcsolódó terminológiával együtt gyűjtötte, vizsgálta és ezen a téren is igyekezett a történeti forrásokat megszólaltatni. Ennek többféle haszna is megmutatkozott munkáiban. Egyrészt a nyelvkincs, mint forrás, nagymértékben alátámasztotta megállapításait, másrészt szerteágazó munkásságában valóságos szakterminológiát teremtett nemcsak a néprajzban, hanem a természettudományokban is. így, amikor a pók szövő-fonó szerveit írja le, akkor a népi len- és kenderfeldolgozástól kölcsönzi a megjelöléseket: bordáskarom, fogas serte, fonalszűrő, cséve stb. E téren is megvalósította azt az alapelvét, melyet irodalmi szintű stílusából is mindig kiérezni: „Alkotásaink ne vétsenek a nyelv szabályai ellen, ne sértsék az ép nyelvérzéket". Herman Ottó, aki csak hétéves kora után kezdett el a mgyar nyelvvel megismerkedni, nagyon sokat tett a magyar tudományos stílus kialakításáért, sokat és eredménnyel munkálkodott a magyar nyelv tisztasága megőrzésén. E téren is sokat tanulhatunk tőle. Herman Ottó nemcsak tudós, hanem muzeológus is volt, aki tárgyakat gyűjtött, azokat feldolgozta és kiállította. Különösen néprajzi gyűjteményeiből rendezett kiállításai érték el a nagy sikert. Az 1885. évi országos kiállításon már nagy feltűnést keltett hatalmas halászati gyűjteménye,