A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

Balassa Iván: Herman Ottó halálának 60. évfordulójára

egy országos felmérés 222 helyről származó adatait egyeztette saját megfigyelésének eredményeivel, ami a kutatás új távlatait nyitotta meg ezen a területen is. 1891-ben megszervezte a II. Nemzetközi Ornithológiai Kongresszust Budapesten és a szakemberek egybehangzó véleménye szerint ez az utána következőket (Párizs, London, Berlin) minden vonatkozásban felülmúlta. Herman Ottó hosszú éveken keresztül vezette a Magyar Ornithológiai Központot, és nagyon sokat tett a madarak élete megismeréséért és megismertetéséért. A legnagyobb sikerét egy népszerű könyvvel aratta: ,,A madarak hasznáról és káráról", amely először 1901-ben jelent meg és az első négy magyar kiadása nyolcvanezer példányban egy évtized alatt elfogyott. Ilyen példányszámmal egyetlen egy munka sem dicsekedhetett abban a korban. Lefordították németre, angolra egyaránt. Közérthető nyelvezetével, nagyszerű képeivel még ma is vonzó olvasmány azok számára, akik a madarak természetben elfoglalt szerepéről kívánnak tájékozódni. Miskolchoz kapcsolja Herman Ottót az a dárdakő, melyet 1891-ben a Hámor-völgy mellett fedezett fel. Tulajdonképpen a halászati kutatások vezették el az ,,ősnéprajzi" (paleoetnológiai) kutatásokhoz, olyannyira, hogy javaslatára a Magyar Néprajzi Társaságnak megalakulásakor egy ideig ilyen szakosztálya is működött. A hivatalos geológusok kezdetben tagadták annak lehetőségét, hogy a jégkorszak embere e környéken élt volna, de Kadic Ottokár ásatásai (1906—1914) ezt minden kétséget kizárólag bebizonyították. Herman Ottó tehát egyike volt azoknak, akik ott álltak a barlangok régészeti kutatásának megindulásánál, és egyike volt azoknak, akik a régészet és a néprajz szoros összefüggését nemcsak hangoztatták, hanem gyakorlatban is bizonyították. Herman Ottó munkásságának akár mennyiségileg, akár minőségileg nézzük is, legnagyobb része mégiscsak a néprajztudomány területére esett. A folklórkutatások már a múlt század elején megindultak, a század közepén Erdélyi János, Ipolyi Arnold, Kriza János nevét már országosan ismerték. 1872-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötete, de az anyagi kultúra vizsgálatára még senki sem gondolt. Éppen ezért néhány kisebb tanulmány után a „Magyar halászat könyve" két kötetének megjelenése egyszerre a tudományos és általános érdeklődés középpontjába állította a Herman által „tárgyi néprajz"-nak nevezett disciplina kutatását. Kevés olyan munka akad a magyar néprajzi irodalomban, mely akkora érdeklődést váltott volna ki a kortársakból, mint ez. Hunfalvy Pál a Magyar Tudományos Akadémián egy hosszú előadásban mutatta be, melv később a Századokban látott napvilágot. A nyelvi nehézségek ellenére is, egész sor külföldi folyóirat ismertette olvasóival, mégpedig a legnagyobb elismerés hangján. Ez a munka kitűnő ábráival, pontos és gazdag terminológiai adataival, szemléletes leírásával a magyar etnogenezis számára is fontosnak bizonyult. Adataival és végső megállapításaival ugyanis azt bizonyította, hogy a magyarság életében már a honfoglalást megelőző időben is rendkívül nagy szerepet játszott a halászat és őseink valahol hosszú időt tölthettek halászatra alkalmas vizek mellékén. Az egész mű beosztása, esetleg kisebb korrekciókkal, ma is elfogadható, és bár a megjelenése óta eltelt csaknem