A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Kunt Ernő: A „bakiszeker" Pányokon

tének éppen ez a leleményes csomózási mód a lényege. Szellemessége abban van, hogy a szerkezet célját annak stabilizálására használja. A ringő elkészítése 10—15 percet vesz igénybe. Igen célszerű alkalmatosság volt ez az egyszerű függesztett bölcső. Megvédte a gyermeket a földönfekvéssel együtt járó meghűléstől, a bogarak, rovarok, csúszómászók veszélyétől. A vakító napfénnyel, porral szemben megóvta a trőnye föléje boruló két behajló odala. Mint ringató pedig éppenséggel megfelelt, hiszen a gyermek legkisebb mozdulatára is ruganyoztak a hajlékony tartóvesszők. A ringő a természeti környezet adottságait alkalmazza, kiegészítve az elsődleges használatban teherhordásra szolgáló trőnye másodlagos funkcióban való felhasználásával. — Az efféle szabadban felállítható bölcsők Szlovákia-szerte ismeretesek.

!) A bakiszekeret inkább készítették az idősebb és fiatalabb nemzedék tagjai, mint a középső generációhoz tartozók. Az öregebb férfiaknak akkor volt szükségük rá, amikor a közeli erdőre mentek tűzifáért, rőzséért, s meghaladta erejüket az összegyűjtött facsomó háton való elhordása. Ilyenkor bakiszekeren húzták haza terhüket. Gyakori volt azonban az is, hogy unokáik kérésére játékszernek készítették. A gyermekek azután maguk is megcsinálták a székért, ha lovasait, kocsigazdát akartak játszani. Az elkészítéshez szerszámként éles késre, s ügyes kézre volt szükség. A gyermekek játékszerének anyaga általában a fícfa (salix) volt, mert ennek nyers vesszői könnyen hajlíthatok, kezelhetők. Az öregek — ha teherszállításra szánták — kutyafából

U) (ez a fafajta már kipusztult a környékről, így nem sikerült pontosan meghatározni, de minden bizonnyal azonos a kutyabengével (frangula alnus) — készítették, melyet párgoZtak, hogy jobban meghajlíthassák. A következőkben a fűzből való készítést írom le, hiszen ez vol't az általános, s a kutyafából való készítés csak jelentéktelen részletekben tér el tőle. Nyestek a fáról egy hosszú vesszőt, egyenletes vastagságút, erősét: ez lesz a szekér rúdja, a szerkezet tengelye. Ehhez arányosan vágták a többi vesszőt: előbb két egyformát, melyek az előzőnél rövidebbek voltak egyharmaddal. Ezek lesznek a szekér csúszórészei, talpai. Szükség volt ezután egy olyan ágasra, melynek két szára kis szögben távolodik el egymástól, s egyforma vastagságú. Ezt választották ki a leggondosabban. Közvetlen az Y alakú elágazás alatt vágták le a fáról, két vesszőjét pedig a talpak egyharmadával nyesték rövidebbre. Végül az előbbieknél rövidebb, vastagabb botocskát nyestek. Szükséges volt még nyűgből (kaszanyüg, vicia cracca), vagy íoZi/ó/cából (aprószulák, convulvulus arvensis) sodort zsineg, vagy bolti spárga. Vették először az Y alakú ágas vesszőpárt, s szabad végüket összekötötték a folyókával, vagy zsineggel jó erősen. Az így keletkezett rugalmas keretbe hajlították a két talpnak szánt ágat úgy, hogy azok ívben meghajoltak, s végeik az ágas és kötözött lezáráshoz feszültek. Ezeken az íveken fog csúszni a szekér. Ekkor hosszában félbehasították a rövid botocskát, s kezük ügyébe tették. Fogták a rúdnak szánt vesszőt, s végigfektették az ágaskereten felülről úgy, hogy egyik vége épp túlért a gúzsolt részen, míg a másik oldalon hosszan túlnyúlt az ágas tövén. Ahol a rúd, s a talpak végződései találkoztak, úgy rendezték el azokat, hogy a talpvégződések X alakot mutassanak, s ebbe felülről illeszkedjék a rúd, s kétoldalrol