A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Szabóné Futó Rózsa: A sulyom gyűjtése és felhasználása a Takta mellékén

ben, ha főve megeszed."

30 Taktaszadán is használták a népi gyógyászatban a sulymot, mint Balog Gusztáv adaközlő mondja: „Hogyha valakinek van valami olyan támadás a lábán, vagy a karján, a súlyomnak a csücskéjit levágják és áztat beleszúrják és elmúllik tőlle. A vadhús is. Éppen olyan, mint van a glediciatövisk, a glediciatövisket is ha beleszúrják kérem szépen mondgyuk egy hóttetembe, akkor elmúllik. Csakhát úgye most mán ilyesmiket nem használnak, ilyen tudományt, ilyen régi hagyománydolgokat. Most már mingyár csak szaladnak az orvashoz, az orvas meg, vágja, oszt akkor, ahogy szokták mondani, hogy az orvas kutyája eszik az emberbül: evett mán az orvas kutyája! mongyák, ha valakit megoperálnak. De azelőtt nem szalattak mingyár az orvashoz ilyesmivel, hanem ilyen kuruzslással orvasoltak." Tiszadobon még kinzóeszköz szerepét is betöltötte a súlyom, mint Balogné Csízik Erzsébet adatközlő mondja: ,,Én ösmertem egy öreg bácsit, hát még akkor fiatal ember vót, mikor ezt megcselekedte. Nagyon rosszul bánt a feleségivei, elzavarta a háztul, mikor már neki megint szüksége lett vóna rá. visszahívta, hogy: — Na, gyere haza, Zsuzsi, men mán dolog van itt itthol! Megvetette az ágyát és beöntötte az ágyát sulyomhajjal, rátétette a lepedőt és szegény asszonynak arra kelletett feküdni. Sulyomhajra fektette a feleségit. Ez oszt jó kis vicc vót és jó kis játék!" A súlyom nemcsak emberi táplálék volt, hanem az állóvizek melletti sertéstenyésztésnek olyan fontos táplálékot szolgáltatott, mint az erdős vidéken a makk. Balog Gusztáv adatközlő, aki negyven esztendőn keresztül volt kanász a Taktaközben, így nyilatkozott: „Nemcsak embernek jó a súlyom, hanem még az állatnak, a sertésnek is. Mikor a súlyom az állóvízbe virágzik és mán belesedik, éppen olyan, kérem, mint a makk a disznónak, vagy a kukorica. Táperő, mer sok fehir tartalom van benne. A disznó az bemegy a vízbe, ahogy jár a pásztor ottan a fatkájával, ottan a víz szélin. Oszt akkor bemegyen félódalig és úgy szedi lefele a sulymot. Addig megy a vízbe, ameddig láballya. A feje van csak ki és úgy szedi lefele a sulymot. És eszi. Megeszi. Ha nem vóna hasznos, akkor a jószág, a sertés nem enné. De éppen olyan hasznos, mint a makk, éppenúgy hízik tülle. Mer a makktul jobban hízik, mint bárakármi gabonáiul, vagy búzátul, vagy kukoricáiul. Jobban hízik, ugyanúgy a sulyomtul is. De csak addig eszi a sulymot, míg az nem szúr. Mer mikor mán szúr, akkor mán nem eszi. Akkor ráragad az ódaiára a disznónak, a szőrire, mán hozza kifele a sulymot a vízbül. És akkor, ami mán rá ragad, az megvan érve. Mer mán mikor megérik, akkor lepereg, teccik tudni a izérül, a szárárul. Mer rendszeresen a súlyom az a rencével együtt, úgy nevezik, hogy rence\ És csak a súlyom levele az a víz tetejin lebeg, a virágja meg felfelé áll. És akkor mán meg van érve. De mán akkor a disznó nem szereti, mikor mán kiveri a víz szélire a palló." A súlyom olyan mennyiségben termett, hogy azt nem tudták mind maguk elfogyasztani, hanem piacra is vittek belőle. Tiszalúci adatközlőm szerint a miskolci piacra hordták, legtöbbször nyersen, de olykor megfőzve is, eladni. Balogné Csízik Erzsébet szerint: „Vót aki, elvitte városra. Kötött egy félzsákkal, vagy amennyit elbírt, oszt elvitte a lúci állomásra, bevitte Miskolcra és ott elmérte literszámra. Nem megtisztítva, nyers vót. A kíváncsiság, meg