A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

Balassa Iván: Herman Ottó halálának 60. évfordulójára

den részéből kis ládikákban földet küldjenek a nemzet hősének sírjára. Ö maradt utoljára a búcsúztatók sorában. Mindenki az ő beszédét várta, mert ekkor már köztudomású volt, hogy a Habsburg-ház nemcsak, hogy nem képviseltette magát a szertartáson, de még csak koszorút sem küldött. Nemcsak ezt említette meg beszédében, hanem az aradi golgotára is utalt, majd így folytatta: „És ezért áll szavaid igazsága: Te mondád, ha majd eltemetnek, akkor feltámadok síromból, és akkor a Kossuth név nagyobb lesz, mint volt valaha." És igaza lett! De ezt arról a helyről csak Herman Ottó merte megmondani. Fiatal korában éveken át lakatosként kereste kenyerét, itthon és Bécsben egyaránt. Talán ekkor szerezte meg, helyesebben fejlesztette tovább éles megfigyelőképességét, mindenkor megnyilatkozó kézügyességét. Tudóssá Kolozsvár, annak híres professzorai, írói, művészei érlelték, akik az Erdélyi Múzeum Egyesületben tömörültek, Brassai Sámuel, Erdély nagy polihisztora, Szabó Károly, a magyar könyvészet kiemelekedő kutatója, Finály Henrik, a régészet, történelem nagy hírű tudósa és sokan mások, akikkel alkalma volt megismerkedni, és szinte naponként találkozni. Ekkor merül el Brehm hatalmas munkájának tanulmányozásába, majd Darvin tanai lelkesítik, akinek híve, követője marad élete végéig. Néhány évig az Erdélyi Múzeum Természettudományi Tárában dolgozik, ekkor fordul érdeklődéssel egyre inkább a madarak és rovarok irányába. Lényegében erdélyi tartózkodása alatt gyűjtötte legnagyobb és legjelentősebb rovartani munkájához az anyagot, mely „Magyarország pókfaunája" (1876—1879) címen három kötetben látott napvilágot. Ebben mintegy 314 pókfajtát ír le, ezek közül 36-ot a tudomány eddig nem ismert. Kétségtelen, hogy munkáját csakhamar túlszárnyalták az utódok, legalábbis a fajták számában, de ez az exakt munka valóságos iskolát teremtett. Számos tanulmányban foglalkozott Erdély egyenesszárnyú és bőrszárnyú rovaraival, a szöcskékkel és a sáskákkal egyaránt. A tudomány és a gyakorlat nála mindig a legszorosabb egységbe fonódott. Jó példa erre, hogy amikor 1875-ben a filoxéra Pancsován felüti a fejét, azonnal a helyszínre siet, ott helyben ad tanácsokat, tanulmányokat, hírlapi cikkeket ír, többször is felszólal az országgyűlésen, hogy a szörnyű pusztításnak elejét vegye. Hogy ez mégsem sikerült, az nem Herman Ottó szakismeretén és ügybuzgóságán múlott. A madarak egész életútján végigkísérték. Hiszen édesapja, Herman Károly szenvedélyes ornitológus volt, aki fiára örökítette a madarak szeretetét. Nem afajta leíró és fajtagyártó madarászokhoz tartozott, mint korának legtöbb tudósa, hanem a madár egész organizmusa érdekelte. Az a szerep, amit a madár a természet egyensúlyának fenntartásában betölt. Ez a felfogás már kiolvasható a kaba-sólyomról írt legelső közleményéből is. Hivatali feladata először a madarak tömése volt Kolozsvárott, majd neki kellett Erdély madárvilágát összegyűjtenie. A Magyar Nemzeti Múzeumban hasonló feladattal bízták meg, amikor 1875-ben az Állattárban kapott végleges állást. Hosszú idő, két évtized telt el addig, amíg 1894-ben nemzetközi együttműködéshez kapcsolódva sikerült a Magyar Ornithológiai Központot megalakítania, melynek egyik legelső kiadványa is az ő nevéhez fűződik: „A madárvonulás elemei Magyarországon 1891-ig". Ebben