A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Kresz Mária: A Borsod megyei fazekasság

Miskolc fazekasipara és emlékanyaga tehát alapvető fontosságú a borsodi fazekasság kérdésében és a mezőcsáti kerámia fejlődése szempontjából. A miskolci fazekascéh kiváltságlevele 1767-ből való. Miskolc fontos kereskedelmi központ volt a Kassa felé vezető útvonalban, a kassai fazekascéh pedig a legkorábbi magyar nyelvű kiváltságlevelet nyerte el 1574ben, egy korábban elpusztult céhlevél helyett (amint Mihalik József kutatásából tudjuk), és Kassán előkerült egy 16. századi fazekasműhely emlékanyaga is — (hála Mihalik Sándor ásatásának) —, a helyszínen, a Miklós-börtönben lett kiállítva. A Sajó mentén Rimaszombat felé vezet az út, Magyarország legjelentősebb fazekas vidékére, ahol kitűnő tűzálló agyag állt rendelkezésre, és ahol szintén korán, 1623-ban alakult fazekascéh. Miskolc megmenekedve a török pusztítástól, megőrizte lakosságának református hitét, reneszánsz kultúráját, művészetét, és megmaradt kereskedelmi fontosságú ipari városnak, ahol a kézművesség, majd a nagyipar tovább tudott fejlődni. Ahol ennyire fejlett ipar volt, elvárható, hogy a fazekasmesterség is fejlett legyen. A kérdés tehát az: milyen kerámiát készíthettek Miskolcon és maradt-e emlékanyag? Az emlékanyag bemutatását két kimagasló tárggyal kell kezdeni: a miskolci Herman Ottó Múzeum által nemrég vásárolt cserép fazekasműhellyel és csizmadiaműhellyel, melyeket Bodó Sándor fedezett fel. E fazekas ,,önportré"-hoz hasonlót csak kettőt ismerünk: az egyik tiszafüredi, a másik bakabányai. Ezek az egyedülálló emlékek — nevezhetjük modellnek, szoborműnek — önmagukért beszélnek, aki ilyent csinál, bizonyos, hogy a fazekasművészet más tárgyaiban is remekel. A jelen kiállításon valóban Bodó Sándornak sikerült nem egy hiteles miskolci remekművet bemutatnia, nagy méretű korsót, fazekat, mely a miskolci fazskascéh pecsétjével hitelesíteU. Probléma maradt a miskolci edények díszítése, virágozása, a tálasedények csoportja. Dél-Borsodban, Nemesbikk községben két páratlan szépségű tálat őriz egy özvegyasszony. Az edény nemzedékről nemzedékre öröklődik a református nemes családban, tulajdonosa számon tartja valamennyi volt gazdáját. A két tál azonos nagyságú, nyilvánvalóan egy kéz munkája. Egyiken évszám olvasható: 1713. A színezés: fehér alapon sötétbarna kontúrok, vörösbarna és zöld töltés, a jellegzetes mezőcsáti színezés. Jól illik hozzájuk a velük együtt őrzött mezőcsáti „bütykös", mely azonban sokkal fiatalabb, 1890-ből való. A tálak biztos kézzel írottak, mintájuk szimmetrikus virágdíszítmény, egyiken kétfülű olaszkorsó. A díszítmény a teljes felületet kitölti, függetlenül a formától, a törésvonaltól. Bizonyos, hogy e tálak nem Mezőcsáton készültek. A tálakra Mezőcsát két amatőr kutatója, Kiss Károly és dr. Hoffmann András hívták fel a figyelmemet, akik a mezőcsáti Kovács család selejtgödrét megtalálták és több mázsa félkész és mázas díszített kerámiát hoztak napvilágra. E nagy mennyiségű csati anyag feltételezhetően a XVIII. századra nyúlik vissza, de ezek között a fenti két tálhoz hasonló félkész áru nem volt. Ellenben volt közte olyan táltöredék.