A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tóth Pál: Bankvezérek, cégvezetők és „kistisztviselők"

kasokkal való brutális bánásmód, antiszemita uszítás és más népellenes és háborús bűnök miatt, 1945-ben. A magántisztviselők többsége ún. kistisztviselő volt. Legsúlyosabb problémáik az állandó létbizonytalanság és a teljesen megoldatlan nyugdíjkérdés volt. A Magántisztviselők Szövetségének miskolci csoportja 1926. április 22-i közgyűlésén pl. igen élesen bírálták a kormány nyugdíj-valorizációs javaslatát [4]. Fekete Mihály főtitkár szerint a törvényjavaslatot le kell venni a nemzetgyűlés napirendjéről, mert az ,, . . . a bírói gyakorlat útján kialakult helyzetet is súlyosbítaná". A magántisztviselők — folytatta Fekete Mihály — ,, . . . elképzelhetetlennek tartják, hogy az állam még csak gondolni is mert volna az állami tisztviselőkkel szemben olyan méretű nyugdíjfosztásra, mint amelyre a jelenlegi kormányrendelet céloz a magántisztviselőkkel szemben." Kívánatos volna, hangsúlyozzák a felszólalók, hogy a magánnyugdíjpénztárakat, egyesítésük után, helyezzék állami felügyelet alá. és ,, . . . nagyarányú mozgalmat kívánnak indítani a kötelező nyugdíjbiztosítás bevezetéséért." A nyugdíjkérdés megoldatlansága egyébként más értelmiségi rétegek számára is komoly problémát jelentett. 1926 májusában pl. a Munkásbiztosító Pénztár orvosai követelték, hogy rendezzék nyugdíjukat, amely az infláció következtében, hovatovább katasztrofális helyzetbe sodorta nyugdíjas vagy nyugdíjazás előtt álló kollégáikat [5], A közalkalmazottakhoz képest — amelyek végül is a rendszer fő bázisát adták — lényegesen rosszabb körülmények között éltek a magántisztviselők és a magánalkalmazásban álló értelmiségiek, egyes, már korábban említett rétegeket kivéve. Helyzetük már a világgazdasági válság évei előtt, a szanálás éveiben is rendkívül rossz volt. A már fent jelzett problémák 1929 után még inkább kiéleződtek és lényegében 1945-ig alig történt valami lényeges változás. 1930/3l-ben azok a tisztviselők, akiket nem bocsátottak el [6], 30—35 éves korukban 200—250 P-t kaptak. Néhány év múlva, amikor csökkent már valamelyest a munkanélküliség, a fizetések ugyanebben a kategóriában (érettségizett, 10—15 éves munkaviszonnyal rendelkező magántisztviselők) már csak 100—120 P körül mozogtak. Ugyanakkor a vállalatok sok fiatal, állástalan diplomás és érettségizett tisztviselőt alkalmaztak 20—25 P-ért, akik azután évekig várták előléptetésüket [7]. A miskolci Ügyvédi Kamaránál pl. 45 ügyvédjelölt volt bejegyezve, ,, . . . akiknek nagy többsége hol némi fizetésért, de sok helyütt csak azért, hogy gyakorlatot folytasson, teljesen fizetés nélkül dolgozik, küszködik, tanul, hogy egykor ügyvéd lehessen ..." [8] A magánalkalmazotti praktika azonban semmiféle jogot nem biztosított számukra. Az előrehaladásuk kizárólag a munkaadó kényétől-kedvétől függött. Egy banktisztviselő, ha 43 éves korában elvesztette állását, biztos lehetett benne, hogy soha többé nem fog tudni elhelyezkedni — írta a Miskolc című lap 1936-ban, tehát a válság évei után három esztendővel. Nem volt rendezve a munkaidő. A legtöbb miskolci banknál és vállalatnál rendszeresen 10—12 órát dolgoztak a tisztviselők [9]. A válság lezajlása után a helyzet nemhogy javult volna, de kifejezetten tovább romlott. A kereskedelmi vállalatoknál rendszeressé vált a vasárnapi túlmunka, 1935/36-ban, érettségizett, sőt diploid