A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 10. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Márkus M.: Interetnikus Rákóczi-hagyományok a kárpátaljai népek karácsonyesti vacsorájának étrendjében

biztosítás céljából a házba hozta. A behozott állatot minden asztalra tett étellel megkínálták. Ezt az aktust polaznikolás-nak nevezték.'

1 A karácsonyi vacsora ételeiből különben nemcsak egy. de a többi háziállat is részesült — de ezt csak a vacsora elfogyasztása után vitték ki az istállóba. A gazda ezzel tudatta a háziállatokkal, hogy most van a szent este. Az ételek sorrendje általában a következő volt: gombaleves, káposzta, bab, borsó, krumpli, mákos .,bobályka", friss, vagy aszalt gyümölcs (szilva, dió, mogyoró).' A karácsonyesti vacsora tartama alatt mindenkinek meg volt a maga helye. Egyedül a főhely maradt üresen, — ezt mint mondottuk — Rákóczi fejedelem számára tartották fenn. E szokás eredetét informátoraim azzal magyarázták, hogy a fent említett falvak gazdái Rákóczi Ferenc korában katonai szolgálatot teljesítettek a munkácsi várban. Szolgálatuk során a fejedelem igen hűségesnek találta őket és ezért a szálasabb legényeket testőrként is alkalmazta. Az egyes családokban apáról fiúra szállt a hagyomány, — hogy Rákóczi korában valamelyik dédapjuk, vagy szépapjuk palotásként szolgált a fejedelem udvarában. Ha Rákóczinak valamelyik hűséges testőre kiöregedett, helyét fia foglalta el. Ez a poszt tehát apáról fiúra szálló örökség volt. Az említett falvakban csak néhány olyan családnév volt ismeretes, akiknek a nemzetségéből kerültek ki Rákóczi testőrei. Ilyenek voltak pl. a Popovicsok, Mihovicsok, Petranicsok, Sipovicsok, Mellesek, Hrobárok stb. Ezeknek a családoknak az utódai a század elején még éltek az említett falvakban. — Amikor Rákóczi csatát vesztett, hűséges katonái szétszéledtek; eleinte nem is mertek a falujukba visszatérni. Sokáig a közeli erdőkben bujdostak, s várták a békésebb napokat. Voltak, akik egy ideig még elkísérték a fejedelmet a Kárpátokon túlra, de aztán hazatértek. Ügy búcsúztak el a fejedelemtől, hogy az rövidesen úgyis visszatér. Ebben a hitben várták is Rákóczit és erősen hitték azt, hogy újra helyreállítja a rendet és szabadságot ad az elnyomottaknak. Ez a hagyomány apáról fiúra szállva egészen a világháború végéig tartott. Legkonkrétabb bizonyítékát a karácsonyi asztalnál fönnmaradt cselekményben látjuk megnyilvánulni. A századforduló éveiben Dusina és Rosos községekben a következő szavakkal magyarázták meg a falu idősebb gazdái Rákóczi kultuszát: „Ahogy apáink mindig várták Rákóczit, — mi is ugyanúgy várjuk és asztalunknál szívesen látjuk!" Ezekben az években Rákóczi képe csaknem minden ,,katona-családban" ott függött a falon. A képen Rákóczi hosszú hajjal, nagy bajusszal, daliás termettel volt ábrázolva. Ezeket a népszerű képeket a vásárokon vagy búcsúkon vásárolta a nép. Rákóczi népszerűségét az is fokozta, hogy birtokait, erdőit szívesen látogatta, ilyenkor gyakran szóbaállt és elbeszélgetett jobbágyaival, kihallgatta panaszaikat. Ha nélkülöztek, kisegítette őket. Hálából aztán a munkaképes lakosság nyári időben lejárt Rákóczinak délebben fekvő birtokaira (Munkácsra, a Tiszahátra, Bodrogközbe, Sárospatak környékére) aratni és szőlőt kapálni. A néphagyomány szerint az itteni ukrán falvak szegény lakossága Rákóczi kora óta szokta meg az alföldi tájakra való idénymunkára járást. A XIX. században sokan mentek át a Tiszán is, eljártak a Nyírbe, Szatmárba — egészen Hevesig. A világháború előtti