A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Korkos Jenő: Huszárszablyák a XVIII. századból

JEGYZETEK 1. Országos Műemléki Felügyelőség: Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Miskolc megyei jogú város műemlékjegyzéke, Budapest, 1964. 51. oldal. 2. Genthon István: Magyarországi művészeti emlékei. Budapest, 1961. II kötet, 289. oldal. 3. Kapossy János: F. A. Hillebrandt 1719—1797. Budapest, 1928. 1—10. 1. 1. tábla. 4. Borsod megyei Tanácsi Tervező Iroda B 54/05—799 törzsszámú dokumentációja, Miskolc, 1962. 5. Fleischer Julius: Das Kunstgeschiche Material der Geheimen Kammerzahlamtsbücker in den Staatlichen Archiven Wiens von 1705 bis 1790. Wien, 1932. 11, 13, 23, 88, 99, 101, 105, 129, 132, 147, 166, 170, 174, 176, 193, 196 oldalakon. .6 Thieme-Becher: Algemeines Lexikon der Bildenden Künstler von der Antike bis zur Gegenwart. Leipzig, 1924. XVII. kötet, 92. oldal. 7. Bíró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei, Budapest, 1932. 27. oldal. 8. Balogh—Garas—Dercsényi—Gerevich: A magyarországi művészet története. Budapest, 1961. I. kötet, 443—434. oldalak. (Az életrajzi és tevékenységgel kapcsolatos adatokat az 1. jegyzet szerinti mű 5—9. oldaláról; az 5-Ös, 6-os jegyzetek megjelölt oldalairól vettük át, de a jegyzet terjedelmességének elkerülése és a jobb áttekinthetőség végett a minden adatnál való hivatkozást mellőztük.) Huszárszablyák a XVIII. századból A szablya eredetét őseink vándorlásai nyomán kell keresnünk, mikor a Volga mentén magas kultúrájú bolgár-törökökkel találkoztak. Hazánkban a honfoglalók sírjaiban találhatók, tehát Árpád magyarjai a IX. században már viselték. Az Árpádkori szablya előrehajló markolata, asszimetrikusan kovácsolt finoman hajlított pengéje a IX. század könnyűlovas harcmodorának egyik tökéletes fegyvere volt. I. István király uralkodása alatt a központi hatalom az egész országra kiterjedt, s a nyugati lovagok beáramlásával megváltozott a hadviselés koncepciója is. A „repkedő", lesre csaló hadrend, így a könnyű görbe szablyák helyett a nehéz kétélű (karoling) kardok és páncélok kerültek használatba. Ezt a hadviselési módszert Zsigmond király Nikápoly alatti veresége szünteti meg, mikor a fényes európai lovagsereget Bajazid szultán szétveri (1396). A nyugati hadviselés módszerének átépítését a hódító török terjeszkedése tette sürgőssé. Hunyadi és Mátyás király seregeiben már újra megtaláljuk a huszárságot, melynek fegyverzete ugyanaz volt, mint honfoglaló magyarjainké (szablya, kopja, íj, csákány, buzogány). A puskapor feltalálásával a tüzifegyverek fejlődése is megindult. A következő századokban oly „modern" török hadviselés lényege az volt, hogy a derékhadba a tüzifegyverekkel ellátott gyalogságot, vagy a még hatásosabb tüzérséget helyezték (1526, Mohács). A lovasságot a szárnyakra és a csatát sokszor eldöntő „lesre" állították. Jól érezhető ez a második rigómezei (Murad-Hunyadi) csata török hadrendjében Turakhan lovassága beállásán, vagy a mohácsi csata hadrendjében Khoszrev és Báli bégek beállásán.

1