A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Varga Gyula: Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése

A történelem írott forrásai feltárják a tárgyak, események pontos korát, megjelölik helyét, tisztázzák, hogy milyen konkrét szituációban fordultak azok elő. Sokszor utalnak a tárgyak, jelenségek emberi, társadalmi kapcsolataira, nem egyszer mennyiségi, statisztikai jellegű összehasonlításra is lehetőséget adnak. Talán jellemző példaként idézhetjük Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében c. tanulmányát, melyet az 1715-ös és 1720-as országos összeírások szöveges elemzéséből írt meg. Miután megrajzolja a táj alakulását történelmi képét a török hódoltság, az azt követő pusztító hadjáratok nyomán, próbálja a vizsgált 173 községet tájegységbe sorolni, majd a főbb határhasználati formákat megállapítani. Lehetséges, hogy a kialakult képet recens anyag alapján is meg tudtuk volna rajzolni, de egyrészt horribilis munkával, másrészt mindenképpen hiányosan, hiszen a különböző korszakok kultúrája a recens anyagban mindig keveredik. Másrészt egyszerre, egy időben ilyen széleskörű, egész országrészre kiterjedő vizsgálatot igen nehéz lenne megszervezni. Mégis mi az, amivel ezt a hatalmas munkát a néprajzos kiegészítheti? A levéltári anyagban előforduló kifejezések, technológiai módszerek konkrét értelmezésével, a holt adatoknak az emberekkel szoros kapcsolatba „funkcióba" állításával. Welmann Imre munkájában kimondva vagy kimondatlanul már benne van mindaz, amit a kérdésről korábban történészek, vagy éppen néprajzosok feltártak. A nyomásos gazdálkodás módszereit, a szántás-vetés aratás periódusos munkamenetét, a paraszti munkatársulásokat, az állattenyésztés főbb formáit éppen a néprajztudósok írták le olyan részletességgel, mely a levéltári forrásokat életre keltheti. A levéltári adat önmagában mindig holt betű. A népi életforma, a tárgyak tényleges használati módja, a jelenségek konkrét elemzése sok esetben az írott források elemzésével megoldhatatlan feladatok elé állítja a történészt. A levéltári forrásokban szereplő ilyenfajta szavak, mint „csíkótó" „Rákláb"', „kartus", ,,kita", „ige" stb. értelmezését a néprajzi vizsgálatok adhatják meg részletesebben. így egészen természetesnek kell tartanunk azt a közeledést, amely a néprajz és az agrártörténet között az utóbbi évtizedekben tapasztalható. A kapcsolat fontosságát történészek is többször hangsúlyozták. Különösen Szabó István többször kifejtette, hogy a néprajzi ismeretek a történészt a dolgok mélyebb megértéséhez vezetik, illetve bizonyos adatok nem is érthetők meg néprajzi ismeretek nélkül. Az „aratrum", „fossorum" stb. fogalma csak akkor válik világossá, ha a szántás, a kapálás munkafolyamatának részleteit ismerjük. De néprajzosok is gyakran hivatkoznak arra, hogy a jelenségek időbeli rögzítése nélkül azok értelmetlen adathalmazt képezhetnek. A néprajz és agrártörténet kapcsolatának fontosságát az utóbbi években több tudományos vitaülést is hangsúlyozta. Érdekes ebből a szempontból a Fél Edit, Hófer Tamás átányi kötete alapján 1963-ban lezajlott módszertani vita, 1965-ben az Agrártörténeti Szemle vitája. 1966-ban a Szabó István: A parasztság a kapitalizmusban c. tanulmánykötetének vitája stb. A néprajz