A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Varga Gyula: Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése

és történelem kapcsolatáról értekezett Dankó Imre is 1969-ben a vajai Vay Ádám emlékünnepélyen. Mindezek a viták s a közben megjelent publikációk tehát egyértel­műen azt bizonyítják, hogy a két tudományág szerves és szervezetszerű együttműködése nélkül nem lehet megírni a magyar nép agrártörténelmét, de néprajzát sem. Ez a megállapítás összhangban van a dialektikus és történelmi materializmusnak azzal a megállapításával, hogy tudományos dilemmák megoldása csak a tudományágak összefogásával, a kérdések komplex szemléletével lehetséges. Ilyen tendenciákkal ma széltében­hosszában találkozunk, de különösen szembetűnő a különböző alkalmazott tudományokban. A mezőgazdaságtudomány pl. ma 8-10 fajta résztudomány komplex stúdiuma. De a vegyipar, a gépipar szintén összeolvasztja a résztudományok szintéziseit. Nyilvánvaló, hogy ez a komplexitásra való törekvés lényegében dialektikus kölcsönpárja a tudományok nagyfokú differenciálódásának, amely ma végbemegy. így van ez a történelemtu­dományok területén is. Csak példaként említem, hogy míg a nyelvészeti­filológia jellegű magyar őstörténetkutatás már-már kezdett zsákutcába jutni, ebből a különböző résztudományok eredményeinek felhalmozódása látszik azt éppen napjainkban kimozdítani. (L. többek közt Györffy György, László Gyula munkásságát.) A komplexitásra való törekvés tehát természetes jelenség. Azt azon­ban nem hallgathatjuk el, hogy ezzel párhuzamosan bizonyos módszertani elbizonytalanodás is megfigyelhető, különösen a néprajzosok körében. Ennek oka nyilvánvalóan abban rejlik, hogy a különböző források hasz­nálata, a források kritikája, egyáltalán a tudományág belső szemléleti rendszere különböző iskolázottságot követel a kutatóktól. A levéltári for­rások használata maga is annak jellegétől, korától, nyelvétől függően más és más módon való megközelítést igényel. Tudjuk pl., hogy az oklevél­olvasás külön részstudiumot képez a történetkutatásban, akárcsak a pe­cséttan, felirattan, éremtan, vagy éppen az írástudomány, a paleográfia. De elég, ha a néprajzosok által is sokat használt XVII-XVIII. századi conscriptiók, dézsmajegyzékek, urbáriumok újabban kialakult forráskriti­kai szempontjaira utalok. Ma már tudjuk, hogy ezek felhasználása maga is sajátos történelmi gondolkodást, speciális felkészülést követel. Nem lehet csak úgy felelőtlenül, a másik tudományág perifériájáról átnyulkálni s a felleit adatokat kritikátlanul alkalmazni. De a fordítottja is igaz: a néprajzosok a recens anyag vizsgálatában, a szájhagyomány rögzítésében kritikai feldolgozásban tettek szert olyan forráskritikai, módszertani ta­pasztalatokra, melyeket rendkívül alapos felkészüléssel és gyakorlattal lehet csak megtanulni. Mindannyian tudjuk, a szájhagyomány gyűjtése nem annyiból áll, hogy az adatközlők szavait lejegyezzük, hanem azt alapos összehasonlító módszerrel kell ellenőriznünk. Ugyanez vonatkozik a tár­gyak gyűjtésére is. Sajnos, korábban volt a néprajzban egy olyan irányzat, amely a paraszti adatközlők adatait eleve hiteleseknek tételezte fel. Ma tudjuk, hogy ez nem így van. Az élő adatközlők elbeszélésében tulajdon­képpen nem az objektív valóság, hanem az adatközlők tudatán átszűrt valóság tükröződik. Nem azt tudjuk meg, mi az objektíve igaz, hanem

Next

/
Thumbnails
Contents