A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A nád aratása és felhasználása Karcsán

1. kép: Nádvágó kasza 2. kép: Hótalp volna a sarlót használták, de a nádvágót nem használták soha. A facipőt (fabocskort) akkor alkalmazták, ha a hó még nem esett. Ez egyrészt a lábbelit védte a nádtorzsok (nádtő) rongálásától, másrészt ha olvadni kezdett, akkor a lábbeli nem nedvesedett át. Puhafából (fűzfából, nyárfából) faragták ki. Belseje megegyezett a tulajdonos lábbelijének külső méretével. Csizmára vagy bakancsra húzták rá és madzaggal erősítették fel. Ha a nádban hó volt, akkor nem használták a facipőt, hanem helyette a hótalpat vették elő. A hótalp fűzfavesszőből font kör vagy ellipszis alakú 30-40 cm átmérőjű alkotmány volt. A kerete vastagabb fűzfából készült, melyet azután befontak vékonyabb vesszővel. A lábbelire ezt is madzaggal erősítették fel. A hóba ezzel nem süppedtek le és nyugodtan lehetett vele dolgozni (2. kép). Ezen a vidéken a tolókaszát ismerték, de nem használták. Azért, mert azt csak sima jégen lehetett használni. ,,Tolót nem használtak abba az időben, később se. A tolót csak éppen jégen tudják használni. De ahol nincs sima jég, ott nem lehet nádtolóval tolni. Mer például van az a kis keret neki, hátha tolja a nádat, csak ugy pattog a nád a jegén, aval össze tudja tolni. De ahun füves, vagY, zsombékos vagy rétség van, az alja gyoszmos, ott csak nádvágóval vágtuk. Itt meg a nád mindenütt ilyen vót."

3 A nádvágás igen szaggatta a ruhát különösen a kar és oldalrészen. A nádvágó ugyanis a kaszát a jobbkezébe fogva, balkézzel kifelé kanyarítva a bal hóna alá ölelt egy hónalj nádat és a jég vagy a hó felszínén