A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A nád aratása és felhasználása Karcsán

7. A sarjerdő: sarjaztatással felújított, s nem facsemetékből felnevelt erdő. Tarvágás: fadöntés, de a gyökér (tuskó) még a földben marad. Irtás: eltávolítják a fatöveket, a gyökérzetet is. (A mai dűlőnevek között gyakori az irtás, ortás. Egykori erdőirtás emlékei.) 8. Tagányi Károly: A földközösség története Magyarországon. Bp. é. n. A diósgyőri közbirtokosság nyílhúzásáról: Mádai Gyula: Diósgyőri adatok a közös, népi gazdálkodás, és birtoklás múltjához. Történelmi Évkönyv I. (szerk.: Deák G.) Miskolc, 1965. 134—135. 9. Erdészeti üzemtervek, Dgy. 1887. M. Á. L. nr. 99. 10. Behókácsolni: Herkely Károly: Adatok Gömör megye népi erdőgazdálkodásához. Néprajzi Értesítő XXXIII. (1941) 261. A többi adat saját helyszíni gyűjtésem. 11. Erd. üzemtervek id. h. 12. V. ö.: Szabadi Imre: Erdőgazdálkodás Hajdúböszörményben. Kézirat. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetének Adattára. 37. A nád aratása és felhasználása Karcsán A bodrogközi Karcsa fekvése, természeti adottságai az itt élő lakosság figyelmét a nádra is ráirányította kezdettől fogva. Még a múlt század közepén is, amerre a szem ellátott, mindenütt végeláthatatlan nádas, mocsaras terület fogta körül a falut. A nagy folyók (Tisza, Bodrog) áradásai régen évenként kétszer is megfutották a lapályokat, de még a szabályozás után is jókora földterület került víz alá minden évben. A XIX. század közepén még jelentős folyók a Karcsa és a Karcsába folyó Tice. Hatalmas nyíltvizű tavak a Nagytó, Aranytó, Pallagcsa, Horgostó. Körülöttük nádasok és mocsári erdők. Egy 1872-es feljegyzés szerint: „Szörnyű nádakkal, tokkal vagyon bezárva: ez a kis hely/'

1 Mivel a nagy mocsár miatt a földművelésre alkalmas hely kevés, ezért a megélhetést azzal kellett biztosítani, amivel éppen lehetett. S itt volt a mérhetetlen nagy nádas, amelynek a kitermelése szinte kínálta magát a pénzszerzésre, a megélhetésre. Amikor beköszöntött a tél, a figyelem a falut körülvevő nádas felé fordult. Leste mindenki, hogy a dér mikor fonnyasztja, a fagy mikor aszalja szárazra a nád leveleit, mert- értéke csak ekkor volt a levágott nádnak. Meg kellett azonban várni, hogy a víz olyan vastagra fagyjon, hogy biztonságosan lehessen rajta közlekedni, s ha ez bekövetkezett, akkor megkezdődhetett az aratás, vagy ahogy itt mondták: a nádvágás. Mindenekelőtt a földesúri kötelezettségeket kellett teljesíteni. A nádas nagyrésze ugyanis a földesúr tulajdona volt, és a karcsaiak legelőt is csak úgy kaptak a nádasban levő magasabb fekvésű rétekből, ha nádat vágtak és szállították be az uraságnak. Erről beszél egy 1829-es irat, mely szerint: „A karcsaiaknak mindég volt szabad legelőjük most is van, a mellyért semmitse adóznak. De az ugy nevezett nádas éppen más tekintetbe vagyon. Ez eleitül fogva olyan különös tulajdona volt a földes uraságnak,