A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 5. (Miskolc, 1963)

Tudományos ülésszak - Gyimesi Sándor: A helytörténetírás helyzete és feladatai megyénkben

efféle tanulmányok száma és még a helyismereti oktatás igényeit sem tudjuk kielégíteni e téren. Legszomorúbb képet egy éppenséggel nem jelentéktelen terület, az agrártörténetírás mutatja. Helytörténeti irodalmunkat vizsgálva úgy tűnhet, hogy számra nem kevés, amit alkottunk. Közelebbi vizsgálat azonban szomorú képet mutat. A helytörténeti munkáknak, s ha a produkciót az igényekkel vetjük egybe, nagy lemaradást vagyunk kénytelenek konstatálni. A hiányosságok oka sokféle. Hiányzik k kutatómunka összehangolása, tervszerűsége s így gyakran periférikus témák, harmadrangú kérdések kerülnek kidolgozásra, sőt publikálásra a főfeladatok megoldása helyett. Nincs elég kapcsolata helytörténetírásunknak az országos történetírással, így egyrészt nem tudja szolgálni annak célkitűzéseit, másrészt nem tudja hasznosítani saját munkájában a másutt elért eredményeket. Tudjuk, hogy a történettudomány társadalmunk gazdasági-politikai célkitűzéseit többnyire áttételesen szolgálja, hatása inkább közvetve, mint közvetlenül érvényesül. Néha azonban mód van arra is, hogy közvetlen segítséget kapjunk a történettudománytól s szerintünk helytörténetírásunk erről nem igen vett tudomást. A választásokkal kapcsolatban például kitűnő alkalom kínálkozott volna a történeti források agitatív erejének kihasználására. Nincs róla tudomásunk, hogy helytörténészeink éltek volna ezzel. Gazdasági vonatkozásban csupán egy bizonyos fokig számunkra is megdöbbentő és eszméitető erejű esetre kívánok utalni. Közismert probléma a lejtős területek hasznosításának kérdése s különösen jelentős ez megyénkben, ahol meglehetősen nagy kiterjedésű s jelenleg kevés hasznot hozó ilyen földdarabokkal kell számolnunk. Pár hónappal ezelőtt felkeresett bennünket az Országos Mezőgazdasági Kutatóintézet egyik munkatársa és tájékoztatást kért olyan adatokról, amelyek a lejtős területeken korábban folytatott mezőgazdasági termelés technikájára, terméseredményeire stb. nyújtanának felvilágosodást. Az indítóok világos: ha sikerül megállapítanunk, hogy egy adott területen milyen terményekkel és művelési módokkal mit produkáltak, megtakarítunk egy csomó költséges kísérletet. Különös haszon amellett, hogy a mezőgazdaságban a termelési ciklusnak megfelelően egy-egy kísérlet „átfutási ideje" lényegesen hosszabb, mint az iparban. Űj erdőtelepítés esetén például esetleg évtizedekig eltart, míg egy-egy fanem rentábilis termelése vizsgálható s az optimális eredményt hozó fajta kiválasztható. A levéltári adatok segítségével viszont esetleg 50—60 évre visszamenően is kimutatható az egyes fafajták növekedési üteme, hozama stb. Az ilyen feladatok kidolgozásánál a gazdasági szakember egyedül aligha boldogul s segítségül kell vennie a történészt is. A különböző szakemberek együttműködése azután a történettudomány számára is gyümölcsöző lehet. Különböző gazdasági és műszaki szakemberek, valamint a történészek közös munkáját kívánja meg az ipartörténet művelése is. Az említett hiányok •— a gazdasági- és társadalomtörténet elválása, technikatörténet elhanyagolása — elsősorban éppen abból adódik, hogy a történész nem érti például a technológiai folyamatokat, a mérnök pedig nem tud mit kezdeni a történeti forrásokkal. A helytörténetírással kapcsolatban számos műfaji-, módszertani probléma is felvetődik. A helytörténeti munkák többsége a régi kitaposott úton halad, módszere, sokszor szemlélete is félévszázados példákat követ. Többnyire összefoglaló jellegűek, hiányzik belőlük a specifikum, nagyon kevés az analitikus tanulmány. Holott a helytörténetírás feladata az lenne — sok tekintetben létjogosultságát is az adná — hogy új, országos szinten el nem érhető forrásanyagot kapcsoljon be a tudományba, a maga új és sajátos módszereivel elvégezzen olyan részletkutatásokat, amelyeket másutt és másképp elvégezni nem lehet.