A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 3. (Miskolc, 1956)

KÖNYVSZEMLE

MAGYAR MUZEUMOK 1945—1955 címen a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya kiadta a magyar múzeumok tízéves fejlődéstörténetének gyűjteményét. * A munka rendkívül világosan dokumentálja azt a számszerűen hatalmas fejlődést, mely múzeumainkban a magán vagy nagyrészt egyesületi kezdeményezés következtében létrejött múzeumok és az állami múzeumi hálózat rendszere között végbement és azt az átalakulást, melynek keretében múzeumaink is megtalálták helyüket a szocializmust építő ország kulturális életében. Nemcsak a múzeumok látogatóinak száma nőtt meg, hanem a múzeumi alkalmazottak száma is és ennek következtében a múzeumi munka is korszerűbb és sokoldalúbb lett. A munka külön tárgyalja az országos múzeumok, a tájmúzeumok és a kisebb múzeumok fejlődését. Az országos múzeumok között a Magyar Nemzeti múzeum Történeti Múzeuma közül különösen alapos ismertetést. A tájmúzeumok csoportjából a balassagyarmati Palóc Múzeum ismertetése emelkedik ki leginkább. A Közlemények olvasóit azonban elsősorban a megyénkben lévő múzeumok érdeklik. A gyűjteményben a Borsod-Miskolci, ma Herman Ottó Múzeumról Komáromy József, a sárospataki Rákóczi Múzeumról Dankó Imre, a mezőkövesdiről Dala József és az ózdiról Rozsnyói Márton ír. A miskolci múzeum fejlődésének ismertetéséből hiányoljuk az 1953 őszén megkezdődött átszervezési munkák említését és értékelését, mellyel új korszak kezdődött a múzeum életében. A Közlemények 1955. szeptemberi számából ugyanerről részletes tájékoztatást szerezhet az olvasó, azonban ennek az országos jellegű kiadványban is szerepelnie kellett volna. Ha a miskolci múzeum fejlődését öszszehasonlítjuk a hasonló jellegű vidéki múzeumok (Pécs, Szeged, Debrecen) fejlődésével, úgy látjuk, hogy a fejlődés nem volt kielégítő. Nemcsak az elhelyezés szűk volta miatt, hanem a létszám miatt sem. Nincs a múzeumnak például művészettörténeti munkatársa, a régészeti és helytörténeti anyag megfelelő feldolgozása érdekében a létszám emelése ezen a területen is kívánatos, ugyanez vonatkozik a laboratóriumra is, melyet korszerű íotórészleggel feltétlenül ki kell egészíteni. A sárospataki Rákóczi Múzeumról szóló beszámoló jól mutatja azokat a nehézségeket, melyek miatt a múzeum — megfelelő állandó vezető hiányában — néhány éven keresztül kedvezőtlen állapotban volt. A vár és a múzeum helyreállítása központi irányítással folyt és a publikációk is országoshírű szerzők tollából jelentek meg, így elsősorban Dercsényi Gerő: A sárospataki Rákóczi vár (Bp. 1953) című könyve. A mezőkövesdi matyó múzeumról szóló közlemény áttekintést ad a matyó népviselet „divatossá" válásáról és az üzletszerűen űzött népművészet kialakításáról. Mezőkövesden az utóbbi években az ismert népviselet megszűnt használt viselet lenni s éppen ezért fontos a matyó múzeum szerepe, össze kell sürgősen gyűjtenie a pusztuló értékes matyó anyagot. Ezek között szerepel Kisjankó Borinak, a népművészet mesterének hagyatéka, melyek jelenleg a pesti emlékkiállításon szerepelnek. Ki kell emelnünk a múzeum által szervezett „Matyó Hónapot", melynek keretében országoshírű néprajztudósok tartottak előadást, valamint a Múzeum Baráti Körének megszervezését. Az ózdi Gábor Áron Múzeum rövid működése alatt néhány említésreméltó eredményt ért el, így a gyűjtőterület régészeti kataszterének elkészítésével, bányafejlődéstörténeti kiállítás megrendezésével. Különösen fontos eredményként kell elkönyvelnünk a bányafejlődéstörténeti kiállítást, mely egy fontos ipari és bányászati központban első lépés volt a technikai múzeum létrehozása felé. Megyénk múzeumainak tízéves működése értékes eredményeket hozott, azonban még hosszú és gondos tudományos munkára van szükség, hogy a gyűjtőterület feldolgozása és értékeinek a természeti és társadalmi fejlődést szemléltető bemutatása is megtörténhessen. Zs. G.