Božena Němcová miskolci levelei (1851) (Múzeumi Füzetek 15. Herman Ottó Múzeum Miskolc, 1963)

Lassan minden elcsendesedett. Csak a hullámok csapkodták a kerek ablakocskát. azután már az sem hallatszott. Kis időre megállt a hajónk. Három óra tájban ébredtem fel. A Neptun újra megindult. A kajütben nagy hőség volt. A báróné asszony kivarrott párnácskáin néhány rágcsáló sétálgatott. Csöndben felkeltem és kimentem a fedélzetre. A kapitány fent ült az iránytűnél, két hajós a hajó orrán ült és horvátul beszélgettek. Egyébként senki mást nem láttam, sem nem hallottam. A messzeségben, a végeláthatatlan rónaság látóhatárán felkelt a hajnal. Mióta hajón ülök, mindig síkságon, beláthatatlan messze pusztaságokon vitt az utunk. Ezeken a Tisza hosszasan s oly nagy kerülőkkel kanyarog, mintha csak nem is akarna a céljához érni. Három-négy mérföldre egymástól, nem messze a parttól elszórtan falvak és puszták. Különben egyebet alig lát itt az ember, mint mocsaras helyeken fehér fűzfa ligeteket, magas nádast és pusztát, amin ide-oda fut a vad ménes, a fehér ökrök és fiatal tinók csordái. Olykor a távolból igen gyorsan repülni látszik valami, sebesen, mint a fecske, s csak mikor közelebb ér. akkor ismerhetjük fel az apró lovat, rajta a lovast széles karimájú kalapjában és lobogó bekecsében. Ez a csikós, a végtelen rónaság vad fia. Megáll, körülnéz, máris megfordul a lovával, szárny módjára lebben a bekecse s már el is tünt a szemünk elől. Felkelt már a nap, feltűnt a látóhatáron az óriási tüzes gömb, s a hajón még csak ébredezett az új napra virradt élet. Lassan benépesült a fedélzet. Vidám szomszédom azt indítványozta, hogy reggelizzünk a fedélzeten és gyújtsunk rá, mert ez vizén igen egészséges. Az előbbivel egyetértettem, de a másik élvezetbe nem kívántam vele osztozni. Jól szórakoztunk együtt, csak az én előző napi útitársam üldögélt lent egymagában, s amikor biztattam, hogy jöjjön föl, azt felelte, hogy nem tud erőt venni a bánatán, s végül is nem jött fel. Délben Szolnokra érkeztünk. Itt megoszlott a társaság: egyesek a hajón maradtak, mások pedig vonatra ültek. Ez utóbbiak között voltam én is és a bécsi nő, aki szüleihez utazott látogatóba. Szolnok vályogból épült házaival a többi magyar városhoz hasonlít. Ahol se fa, se kő, ott nincs is más megoldás. A közeli mocsarak miatt nagyon egészségtelen a város fekvése, folytonos hideglelés uralkodik erre. A Szolnokot Pesttel Összekötő vasút síkságon halad egészen Pestig. Szolnok után az első állomás Abanyi (!) (—- Abony), jobbra lefelé húzódik a kecskeméti puszta. A második állomás Czegled (!), a kettő között van Világos. Cegléden egy kosár szőlőt árultak, jó leve volt még, azonban egy fürtért 30 ezüst krajcárt kértek. Este megérkeztünk Pestre, reggel Bécsbe vitt a vonatunk. Itt elbúcsúztam a kellemes útitárstól: S-nétől. Meg kellett Ígérnem, hogy ha jövőre újra errefelé járok szétnézni, félkeresem őt. Megegyeztünk, hogy tovább járom a várost, azonban olyan levél várt reám, amely sürgős visszatérésre szóllított Prágába."