Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

„sóházakkal" és szép szóval, pénz ígérgetésével, szigorú szerződésekkel, avagy kényszerű parancsra megoldotta azt is, hogy sóhiányban ne szenvedjen az ország lakossága és állatállománya. így alakultak ki a sóházak szekerező, sószállító holdudvarai az úrbéres falvakból. Egy-egy „megszokott" sóúton a félszáznyi vagy több tucatnyi falu tehetősebb gazdái koptatták szekerüket, igásállatuk erejét önként vagy parancsra, hogy hiányt ne szenvedjen sóból az ország. Voltak, akik csak adótartozásuk lerovása összegéig vállalták ezt a nem könnyű munkát. Voltak, akik rendszeresen ebből tartották el családjukat, s voltak, akik haszonért kereskedtek a sóval. Voltak, akik csak két vagy három sóház között rótták az utakat, kő- vagy kockasót szállítván az egyik sóházból a másikba; mások egyik sóházból kősót vittek a másikba, s onnan párolt, hordós sót a harmadikba. Akárhogyan is, de egy zárt rendszerű hálózat alakult ki így a hagyományokra és parancsokra épülve, melynek működése - ha olykor-olykor zökkenőkkel is - lehetővé tette minden időben az ország lakosságának és állatállományának a sóval való ellátását. Említettük már, hogy Máramaros vármegyében bányászták, párolták a sót. 1772-ben a rónaszéki, bocskói és sándorfalvi aknákból Máramarosszigetre és Bustyaházára került mindaz a kibányászott sómennyiség, amit szekereken más megyék lakossága közvetlenül nem szállított el árusításra, avagy messzebb fekvő sóházakba. A szigeti és bustyaházi raktárakból a Tiszán fuvarozták aztán tutajosok, alkalmi dereglyések tovább a sót Tiszaújlakra, Tárkonyba, Tokajba és Szolnokra, mint fontos elosztóhelyekre. Mindezek mellett azonban Máramaros megye sóházait és sóbányáit „körberajzották" a szomszédos vármegyék szekeresei, akik közvetlenül a bányákból vagy Máramarosszigetröl és Bustyaházáról vitték a sót távoli raktárakba, avagy haszonra árulni. Olykor a máramarosi jobbágyok is „ki-kimereszkedtek" saját vármegyéjükből. Ruszkova lakói Máramarossziget és Bustyaháza mellett Tiszaújlakra és Szatmárra szekereztek sóval. Alsóaps lakói Tiszaújlakra szekerezték a sót. A Máramaros megyén kívüli sóházak áruval való „feltöltése" mégsem a máramarosi úrbéresek tevékenységének volt az eredménye. A bányákból és az azokhoz közeli raktárakból a szomszédos vármegyék lakossága - Ugocsa, Szatmár és Bereg úrbéresei - indították a szekereken szállítandó sót országos vándordíjára. Ugocsa megye úrbéresei bőven vallanak is ilyen tevékenységükről. Szekereken és a Tiszán „szályakon, tutajokon, dereglyéken... edényeken" egyformán kiveszik részüket a munkából. Királyháza lakói vallották, hogy „Tiszán sónak való szállítására farkállónak engedtetünk", tehát kormányosként szegődtek el, mint ahogyan Szászfalu lakói is, akik imigyen vallottak: „Szálylyakon is sót szállíthatván a Tiszán, ami határunk mellett foly, kereshetjük élelmünket". Az „ugocsai hajósok" főleg Tiszaújlakra szállították a sót, de néhányan „leereszkedtek" közülük Tárkonyig, kevesebben Tokajig. Salánk, Sóújfalu, Kom-