Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

SZABÓ Ferenc: Manufaktúrák egy ipari növény tájtermesztésére építve (Cirokseprő-„gyárak" a Dél-Alföldön a legújabb időkig)

veletek lényegén nem változtathatott. (Mint ahogy azok a kísérletek sem jártak sikerrel, amelyek a seprőcirkot műanyaggal próbálták helyettesíteni. A jól kezelt cirokszakáll rugalmasságát egyelőre semmi sem pótolja, másfelől a cirokseprő elektromos feltöltődésétől sem kell tartani.) A termesztés, a feldolgozás és a nyersanyaggal meg a készáruval folytatott kereskedelem folytonos egymásrahatásban álló kapcsolódása alapján adhatunk vázlatos képet a manufakturális szervezetű és technológiájú cirokseprőkötő üzemekről, műhelyekről, a mai Dél-Alföldre szorítkozva. A cirokszakáll tárolásával és ahhoz kapcsolódó felvásárló és továbbító kereskedelmével általában (a tulajdonos azonos volta miatt is) szorosan egybefonódó „seprőgyártás" az 1950-es évekig jóformán mindenütt idényjellegű munka volt. (Szegeden és Orosházán alakítottak az ötvenes években megyei vállalatként a könnyűipari ágazatban - önálló seprőgyárakat, a hagyományos technológia alapján, de folyamatos termeléssel.) Az idényhez kötöttségen kívül a seprőkészítés „gyári" és háziipari formájának egyaránt fontos jellemzője volt, részben mindmáig érvényesen, a mellékjövedelemhez vagy megélhetéshez juttatás, azaz a szociális töltése. Ez utóbbit a századvégi agrártársadalom feszültségeit enyhíteni igyekvő kormányzati, érdekképviseleti és gazdaságfejlesztési törekvések is kifejezték, összekapcsolva a mezőgazdasági munkacsúcsok utáni foglalkoztatás lehetőségeinek a soha meg nem oldott kérdéseivel. A seprőkötés munkamenete és a készáru továbbadásának tennivalói családi keretben is minden korosztálynak és mindkét nembelinek elfoglaltságot adhattak. A manufaktúra szintig emelkedett „seprőgyárakba" (a nép - erről Bartók Béla csorvási és vésztői gyűjtései is tanúskodnak - inkább „cirokgyár"-nak nevezte őket) a parasztság alsóbb rétegei általában otthon szerzett ismeretekkel érkeztek, a munkamegosztásba természetesen beilleszkedhettek. Fordítva is igaz ez: a seprőgyárban látottakat az ott dolgozók révén hamar átvették a háziipari gyakorlatba. A seprőgyártás egyes munkafázisai (kötés, varrás) az 1960as években jutottak el annak közelébe, hogy elismert ipari szakmák legyenek. A seprőkészítés betanított munka jellegű volt. Magán-iparengedélyt szakvizsga nélkül adtak az űzéséhez (az ún. szabadiparok közé sorolták), az adózás szempontjait helyezve előtérbe. A manufaktúra színvonalú seprőkészítő üzemek alakulásának, megszűnésének, átformálásának pontos adattárát összeállítani s ennek nyomán országos vagy akár csak regionális fejlődéstörténetüket közel száz évet átfogóan felvázolni nem könnyű. Az apróbb magán üzemekre vonatkozó hiteles források köre rendkívül esetleges és szűk, a legjellemzőbb tények azonban - még ha nagyobb időközökkel is - megfelelő kitartással feltárhatóak. Olasz nyersanyagot feldolgozó, a polgári igényeknek megfelelő seprőket előállító kisebb seprőgyárak egyes közlések szerint már az 1870-es években működ-