Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

nár dolgozik, ezenkívül különböző munkákra 20 rendes cseléd szolgál, ide nem értvén a számos sóstiszteket, kikre egy főfelügyelő vigyáz fel".

8 Az általunk vizsgált területen a máramarosi só a három bányaközpontból Bocskó, Rónaszék és Sándorfalva sóaknáiból - Máramaros szigetre és Bustyaházára is - a két Máramaros megyei sóházba - részben uszályokon, „talpakon", „szályakon", részben a környező falvak úrbéres és úri szolgálónépeinek szekerező közreműködésével jutott el. Maguk a máramarosi jobbágyok és zsellérek keveset beszéltek a sószállítás körüli lehetőségekről, pénzkeresetről. Vallomásaik szerint inkább az erdőélésből, a fafaragásból és a fának folyókon való „alászállításából" pénzeltek. A sóbányászatra és sószállításra irányuló kérdéseket azzal hárították el, hogy bár sóbánya van a közelükben, de gyalogos munkát ott nem kaphatnak, igaerejük pedig nincs vagy „kevés", „sóhordásra alkalmatlan vagyon". Bocskó lakói azonban arról vallottak, hogy szerződésben vállalták évi 8 ezer hordó só Máramarosszigetre szállítását, és 10 ezer üres hordó bányákhoz fuvarozását. A sóbányák körüli munka annyira szoros volt, s oly mértékben kívánta a szekeres, a kézműves munkát, hogy a Bocskói Dominium, mint ahogyan a Huszti Uradalom is, a kebelükbe tartozó falvak lakóival - Bocskó, Bocskó-Rahó, Akna-Rahó, Felsőróna, Borkút, Kőrösmező, Talabor, Dulfalva és Bustyaháza - szerződést kötött, hogy az úrbéresek minimális pénzért megválthatják a gyalogos és igás robotot, amennyiben kötelezik magukat, hogy a sóbányák körüli munkákat a kincstár által limitált áron rendszeresen és maradéktalanul elvégzik. A szerződés érvényességét mindaddig ígérte tiszteletben tartani mindkét uradalom, amíg a lakosok a vállalt kötelezettségüket meg nem szegik, s a sóbányák és sószállítás körüli tevékenységüket a megállapodás szerint végzik. A felvállalt munkák mennyisége is meg volt szabva a dongakészítéstől a hordónak való fa hasogatásáig, a hordónkénti sófuvarozási díjig annyira, hogy kis beleérzéssel egy „korszerű" darabbéres szerződési kötelmet láthatunk mö9 gotte. Máramaros megye földrajzi viszonyai nem engedték meg, hogy minden falu részese legyen a sóhordásnak, a sóbányák körüli kézműves, háziipari, kézi és szekeres munkáknak, de még a sóúsztatásnak sem. Ruszkova lakói azonban bőven kivették részüket a sófuvarozásból. Időről időre Máramarosszigetre, Bustyaházára, Tiszaújlakra és Szatmárra szállították a sót, többnyire akkor, amikor az árvíz vagy a téli fagyok miatt lehetetlen volt a folyón való sóúsztatás. Amikor a „Tisza engedte", a ruszkovaiak a hajók, tutajok, „szályak" körül szorgoskodtak kormányosként, rakodóként, avagy saját hasznukra vásárolt sóval kupeckedőként. Alsóapsa lakói is „bokrokra", tutajokra szegődtek kormányosnak a máramarosszigeti sótiszteknél, s a Tiszán hordták le a sót Tiszaújlakig, Tokajig,