Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

Szolnokig, ahogyan megkívánta a szükség avagy a sótisztek parancsa. Amikor az „idő eltiltotta" őket a folyótól, ők is szekérbe fogták igázható barmaikat és Rónaszékről Tiszaújlakra szekerezték a sót. A falvak egyikének-másikának lakói arra panaszkodtak, hogy bár közel laknak a sóaknákhoz, de „arra való szekerük és marhájuk nem lévén", sószállítással „pénzt nem kereshetnek", kézi munkát pedig a bányák körül nem kapnak, így a bányákból „semmi hasznuk nincsen". Mindazonáltal biztosak lehetünk benne, hogy a sóbányák körüli munkák dandárját - lett légyen az szállítás, kézmű- vagy háziipari munka - a máramarosi emberek végezték. Magát a bányászatot az aknák körül megtelepült német bányászok, más munkát pedig az úrbéresek. Egyedül a szekerezés töménytelen mennyisége várt más megyék lakóira. A sószállításnak a honfoglalás óta megvoltak a „kitaposott" útvonalai. Ezek az útvonalak a történelem folyamán olykor-olykor korrekcióra szorultak, egy-egy sóház áthelyeződött néhány mérfölddel idébb vagy odébb, de a fő gócpontok a folyók mentén helyezkedtek el. Mint a vizsgált térképünk is bizonyítja, néhány magyarországi folyó - a vasutak kiépítéséig - az ország létfontosságú „ütőere" volt. Első helyen kell említenünk a Tiszát, mely MáramarosszigeüSt, Bustyaházátöl Tiszaújlakon, Tárkonyon, Tokajon át Szolnokig az ország legfontosabb „sóútját" jelentette. A sajkák, uszályok, „szállak", egyéb vízi alkalmatosságok a máramarosi sóval gyakorta „ereszkedtek le" Szegedig is, de Szegedre inkább már az erdélyi só „ereszkedett le" a Maroson. Szegedtől aztán tovább Titelig, s onnan tovább a Dráván és a Száván vontatták „felfelé" a sót. A Tiszába „torkollott" a Désen bányászott só Magyarországra kerülő része is a Szamos segítségével. Fontos sóút volt a Duna teljes magyarországi szakasza is, de igazán Pesttől Pozsonyig, még inkább azonban a Vág torkolatáig terhelték a Dunát sószállító uszályok, dereglyék. Hasonlóan fontos szerepet töltött be a Felvidék nyugati vármegyéinek sóellátásában a Vág. Különösen a felső szakasza, Hradek és Biccse között. Az említett folyók és azok egyes szakaszai azonban nem oldhatták meg az ország egészének sóellátását. A folyók mentén lévő sóházakba is állandóan szükség volt a szekeres sószállításra, még inkább azonban a folyóktól távol eső sóházak raktárainak feltöltéséhez. A Sóvárott bányászott és párolt só például csak szekereken juthatott el a fogyasztókhoz, de a Tokajban tárolt sót is szekerezni kellett már Mádra, Erdőbényére avagy Tiszabüdre. Annyit mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy az ország sóellátásának a biztosítása megkívánta, hogy egy, a kor színvonalán „teljesítő képes infrastruktúra" működjön, s ennek a működtetésében legnagyobb szerepet az úrbéres és úri szolgálónépek vállaltak még a 18. század utolsó harmadában is. A korabeli államhatalom intézményei közül a Kamara „behálózta" az országot megfelelő sűrűségben